Egy nemzetet kétféleképpen lehet leigázni: karddal vagy adóssággal. Magyarországon ma minden egyes adózó befizetésének tíz forintjából hetet államadósság-törlesztésre kell fordítani, és ezt a legnagyobb jóindulattal sem lehet szabadságnak nevezni – ezt még 2011 nyarán nyilatkozta Orbán Viktor, aki szerint ez a teher nem közgazdasági probléma, hanem ellenség, amelyet ha nem győznek le, az győz le minket. Ezért nem menekülni kell, hanem szembenézni az ellenséggel.
Akkor az államadósság a nemzeti össztermék 81 százalékát tette ki, ami mára a GDP 68,7 százalékára csökkent. Ez tíz és fél éves mélypontot jelent, utoljára 2008 harmadik negyedévében, az IMF-hitel felvétele előtt volt hetven százalék alatt az adósság. A siker a fegyelmezett költségvetésnek és a kiemelkedő gazdasági növekedésnek köszönhető. Egyiket sem adták ingyen.
Ezen a ponton érdemes visszaidézni, mennyi támadás érte az Orbán-kormányt 2010-től, amikor a választások megnyerése után teljes fordulatot vett a gazdaságpolitika. A legnagyobb sivalkodást talán a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszer megszüntetése váltotta ki, ami abban a formájában leginkább arra volt „jó”, hogy folyamatosan újratermelje az adósságot. Utóbb az Európai Bizottság szakértője is elismerte, hogy a magyar modell alapvetően hibás volt, ezért Brüsszel nem tartotta riasztónak a kabinet lépését. Ez azonban csak az egyik elem volt a sorban, hiszen a közteherviselés újraszabásától a devizahitelek forintosításán át a lakossági állampapírok felfuttatásáig hosszan lehetne írni azokról az intézkedésekről, amelyek új pályára állították az országot: rendbe rakták az államháztartást, felpörgették, majd tartóssá tették a növekedést, miközben csökkenteni kellett az adósság arányát. Mindezt úgy, hogy az ellenzéki oldal folyamatosan azt harsogta, hogy itt a vég, minden összedől, a kormány jobban teszi, ha elmenekül az országból.
Nyilatkozataival Békesi László egykori szocialista pénzügyminiszter tűnt ki a karból. Róla a balliberális oldalon valamiért úgy gondolják, hogy érdemes kikérni a véleményét a gazdasági, társadalmi kérdésekről. Ő például azt vizionálta két évvel ezelőtt, hogy a megsértett tömegek előbb-utóbb létrehoznak egy macronihoz hasonló, elsöprő erejű mozgalmat, ami aztán jól megbuktatja az Orbán-rezsimet. Ehhez képest most arról beszélt a HVG-nek, hogy rosszul mérte fel a folyamatokat, amikor a gazdaság összedőlését próbálta láttatni. Nem gondolta ugyanis, hogy a bankrendszer és a multik megfizetik a különadókat, ahogy a nemzetközi fejlemények kapcsán sem váltak valóra a szocialista látnok jóslatai. Békesi Lászlóhoz hasonlóan többen is bevallhatnák, hogy hiába festették a falra az ördögöt. De ez legyen az ő problémájuk.
A lényeg: a kormány vette a bátorságot ahhoz, hogy új útra lépjen. A választók pedig erre több alkalommal is igent mondtak, nem hallgattak az ellenzéki sivalkodókra, így kilenc év után egyre világosabban rajzolódnak ki az eredmények. Az államadósság elleni küzdelem természetesen még nem ért véget. Sőt! A terhet sokkal nehezebb csökkenteni, mint emelni. A legelső Orbán-kormány idején, 2002-ben csupán a nemzeti össztermék 52 százaléka volt az adósság mértéke, ami 2010-re nyolcvan százalék fölé nőtt a balliberális döntéshozók tevékenységének nyomán. Onnan indult a harc. Most a kormánnyal kritikusabb egyik internetes portálon is az olvasható, hogy komoly fordulat látszik a küzdelemben, mert elértük az IMF-hitel előtti adósságszintet. Itt nem lehet megállni, mert a tét nem más, mint az ország pénzügyi függetlensége.
