– Nem adhatok mást, csak mi lényegem – mondja magyarázatul Lucifer Az ember tragédiája című műben, amikor nincs egyetlen dicsérő szava sem a teremtésre. És nem várhattunk mást mai magyar zsoldosaitól sem, akik mindent tagadnak, ami normális, ami természetes, ami emberi.
Csodálkozott-e bárki azon, hogy Gyurcsányék be sem tolták a képüket a Parlamentbe a nemzeti összetartozás napján? Hogy meg sem próbálták legalább ezen a napon félre tenni gyűlölködésre alapozott pártpolitikai megfontolásaikat? Nem okozhatott senkinek meglepetést az aljasságuk, amikor még ők vádolták meg a kormányt azzal, hogy széthúzást, megosztottságot gerjeszt a megemlékezés ürügyén, miközben álszent módon az összetartozásról prédikál. Mondta ezt cinikusan a politikai alvilág olyan kidobó embereiből verbuválódott társaság, amelyik akkor tagadja meg idegenbe taszított honfitársait, amikor csak alkalma nyílik rá.
Szerencsére az élet már csak olyan, hogy nélkülük is felemelő lehet egy emlékülés. Sőt nagyon úgy tűnt, egyáltalán nem hiányoztak a teremből. Csak szimpatizánsaik kedvéért jegyzem meg, ne dőljön be senki a bolsevik trükknek, az önmagukat kirekesztők fülsértő rikácsolása a kirekesztésről ugyanis teljesen hiteltelen. Miközben duzzognak, hogy kitagadtuk őket, a DK politikusai botcsinálta Luciferként mindent tagadnak, amit modern, XXI. századi nemzetpolitikának tarthatunk. Olyan politikának, amivel a jövőbe tekintve meg lehet haladni Trianon gyalázatát. Nem tudnak mit kezdeni a nemzet határokon átívelő újraegyesítésével, a kettős állampolgárság intézményével, a vele járó szavazati joggal, az elszakított nemzetrészek folyamatos anyagi támogatásával. Mint a tömjénfüsttől mesterük, úgy irtóznak mindentől, ami nemzeti. Az Európai Egyesült Államok híveiként legszívesebben a nemzet fogalmát is kitöröltetnék minden szótárból.
Ehhez képest elképesztő minőségi különbséget mutatott Kövér László házelnök kijelentése, miszerint legyen egyetemes emberi jog a nemzeti önazonossághoz fűződő jog. Egy olyan nemzet Országgyűlésében hangzott el ez a követelés, amelyet száz évvel ezelőtt már el akartak törölni a föld színéről, és amelyet folyamatosan nacionalizmussal, sovinizmussal vádol az Európában burjánzó balliberális idiotizmus. Holott a nemzeti identitás modern felfogása egyáltalán nem más nemzetek kárára, hanem ellenkezőleg, velük összefogva, őket érdekeltté téve akarja kitaposni saját sikerességének jövőbe vezető útját.
Szervesen illeszkedett ebbe a gondolatkörbe a köztársasági elnök beszéde is. Különös érzés foghatta el a tragédiára emlékezőket, amikor Áder János úgy fogalmazott, felkészületlen politikusok, politikai kalandorok, önjelölt próféták, fizetett ügynökök, elfogult, részben korrumpált szakértők, magyargyűlölettel fertőzött újságírók közös munkája mindaz, amit ma trianoni diktátumnak hívunk. Akár egy hetes cikkellyel hadonászó, forrásmegvonásokkal fenyegető brüsszeli vitanap leírása is lehetne mindez a magyar jogállamiság helyzetéről. Ebből is látszik, hogy Trianon ugyan száz éve volt, de egyáltalán nem ért még véget. Azoknak a szellemi utódaival, akik azt a tragédiát okozták, ma is meg kell küzdenünk minden nap.
S ha már a minőségi különbségeket vesszük számba a nemzeti és a nemzetietlen politika megnyilvánulásain tűnődve, idézzük föl azt a jelenetet, amikor Orbán Viktor kormányfő odamegy az emlékülés végén az MSZP, az LMP, valamint a Jobbik frakcióvezetőjéhez, és kezet ráz velük. Egy pillanatra az a hamis illúzió kerítette hatalmába az embert, hogy egy normális országban él. Nem sokkal különbek ők, mint Gyurcsányék, de most legalább ott voltak. Ezért akár köszönet is illetheti őket.
