Törékeny egység

Amikor egy nemzetközi szervezet arra törekszik, hogy megmutassa, milyen stabilitás uralkodik a háza táján, általában épp a töredezettséget sikerül bebizonyítania, mégpedig sokkoló módon.

Forrás: Reuters

Amikor egy nemzetközi szervezet arra törekszik, hogy megmutassa, milyen stabilitás uralkodik a háza táján, általában épp a töredezettséget sikerül bebizonyítania, mégpedig sokkoló módon. Hetvenéves a NATO, ezt pedig Nagy-Britanniában ünnepli meg a katonai szövetség. Abban az országban, amely épp az európai integrációból kifelé halad, mert nem felel meg neki a rosszul szabott zakó, Boris Johnson miniszterelnök pedig látványosan szívélyes viszonyt ápol az amerikai elnökkel. Katonai viszonylatban pedig ez nagyon sokat jelent.

Egyszerűen azért, mert a NATO voltaképp az Egyesült Államok hivatalos érdekszférája, arra Washington adja a pénzt, s nem is csoda, ha ez 2019-ben nem működik ugyanúgy, mint 1958-ban. Amerika úgy érzi, túl sokat fizet a semmiért, a tagság nagy része csak viteti magát az amerikaiakkal, jól tudván, hogy Washington érdeke a tömb fennmaradása, esetleges bővítése.

A közepesen erős NATO-tagok pedig azon tűnődnek, nekik megfelel-e ez a rendszer, vagy egyedül is jól működne a honvédelem. Mert nem ugyanazok az érdekek, nincs hidegháború, és közösen vallott értékek ugyan léteznek és mindig meg is maradnak, ám egyik európai hatalom sem fogja feladni saját stratégiai pozícióját valami jól hangzó eszméért.

Franciaország elnöke agyhalottnak nevezte a szövetséget, és ezt azóta szépen meg is futtatták a sajtóban, Emmanuel Macron pedig tartja álláspontját. Mert Párizs nagyjából annyira hűséges NATO-tag, mint amennyire lelkes uniós állam Nagy-Britannia. Franciaország nem örült az amerikai dominanciának a NATO hadsereg-parancsnokságában, így 1966-ban kilépett a szervezet katonai részéből, hogy csak a szövetség 60. évfordulóján lépjen vissza. Hiába állítja a politikusok és szakértők sora, hogy mennyit változott a világ és a katonai szövetség, az egyes országok vajmi keveset, a hadseregek pedig szinte semmit, csak a fegyverek modernebb.

Ha változott volna, akkor Oroszország nem első számú fenyegetésnek számítana, hanem lehetséges partnernek, de ez vélhetően nem következhet be. A katonai szövetség pedig értelemszerűen politikai közösség is, még ha bizonyos mozgástere van az összes államnak, így minden tag sütögetheti saját pecsenyéjét, ha nem merészkedik túl messzire. No de hol van az a bizonyos határ? Mi a túl messzi?

Törökországot, ha megtámadják a kurd gerillák, akkor a NATO hadban áll, vagy mindenki legyint, hogy a törökök kivételek? Mennyire lehet jóban lenni az oroszokkal? Csak annyira, amennyire az amerikaiaknak ez még belefér?

A NATO a túl sok érdek széttartása miatt valóban válaszúton áll, s mint annyi más régi nemzetközi szövetség, alapos reformra szorul. Ennek elmulasztása esetén óhatatlanul felmerül az egységes európai védelmi szövetség iránti igény, amely talán kompatibilis lehet a NATO-val, de az valószínű, hogy Washington nem érzi így. A 70. évfordulós megemlékezés tanulságos így történelmi szempontból, hiszen egységet a nyugati világ katonai koalíciója nem tudott felmutatni, de fejlődési lehetőséget igen, de legalábbis az irányok sejthetők.

Csak nem szabad hagyni magunkat elcsábítani az egyre bulvárosabb konferenciaszenzációktól. A politikusok is emberek, a mai korban pedig rendkívül nagy súlya van annak, hogy milyen az emberi kapcsolat két vezető között, és az aktuális politikus hogyan tudja magát menedzselni a sajtó segítségével. De azért nem Kanada fogja megmondani, merre is kellene haladnia a NATO-nak, viszont egyértelmű, hogy Justin Trudeau ellopta a show-t, s furcsa lett volna, ha Macron nem áll mellette.

A kanadai–francia összeborulás kapcsán pedig csak Charles de Gaulle volt francia államfő 1967-ben, Montrealban elhangzott szavaira kell visszaemlékezni: Éljen a szabad Québec!