A Németh-kormány kétes öröksége

A baloldali sajtó a rendszerváltozás után kötelességének érezte, hogy – részben az Antall-kormány lejáratása okán – felépítse az „utolsó szakértő kormány” mítoszát. Ebben a mitológiában Németh Miklósnak nemcsak a hatalomátadás békés lefolyásában tulajdonítottak kulcsszerepet, hanem a gazdaság sikeres menedzselésében is, aminek hatását a jobboldali konzervatív kormány – értelmezésük szerint – csak lerontani tudta. Jelen elemzés célja, hogy rámutasson ennek a hamis mítosznak a tarthatatlanságára. Németh Miklós 1988. november 24-én lett a Minisztertanács elnöke, így alapvető felelőssége volt többek között az 1989-es év makrogazdasági folyamatainak alakulásában. (Már csak azért is, mert az MSZMP Központi Bizottsága titkáraként már korábban is komoly szerepet játszott a gazdaságpolitika alakításában.) Ezt azért fontos leszögezni, mert az 1989-es év folyamatai rendkívüli mértékben behatárolták az első szabadon választott kormány mozgásterét. Az utolsó pártállami kormány alatt folytatódott az előző évek inflációs trendje (1988-ban 17 százalék) annak ellenére, hogy ezt semmilyen mélyreható gazdasági szerkezetváltás mellékhatásaként nem lehet interpretálni – ilyen pozitív fordulat ugyanis nem történt. A fékezhetetlennek tűnő drágulás ugyanakkor mélyen meggyökereztette az emberek gondolkozásában az erős inflációs várakozást, ami miatt az MDF-kormánynak csak igen jelentős erőfeszítésekkel sikerült a később valóban bekövetkező szerkezetváltás, valamint a piacnyitás miatt törvényszerűen felerősödő áremelkedés lendületét megtörni. Az 1989-es infláció megítélésének súlyosságát fokozza, hogy a Németh-kormány politikai számításból számos, amúgy szükségszerű áremelést utódjára hárított – ezek hatása már nem az ő statisztikáit rontotta. A pénzügyi stabilitás egészen katasztrofálisan alakult: a folyó fizetési mérleg (a pozitív külkereskedelmi szaldó ellenére) csaknem másfél milliárd (1437 millió) dolláros hiánnyal zárt, ami az ország akkori exportkapacitása, valamint a szinte nullára csökkent jegybanki tartalékok mellett életveszélyes volt. A hatalmas hiány kialakulásában jelentős szerepe volt annak a népszerűségnövelő intézkedésnek, amivel a valutakeretet olyan mértékben emelték meg, hogy az óriási mértékűre gerjesztette a bevásárlóturizmust. A „Gorenje-láz” minimum 700 millió dollártól fosztotta meg az országot egy olyan pillanatban, amikor a külső stabilitás a valódi rendszerváltozás sikere szempontjából kardinális jelentőségű lett volna. A döntés közgazdaságilag mérhetetlenül ostoba volt, indoka kizárólag olcsó politikai demagógia volt. Ne feledjük, hogy ekkor (1989 nyarán) az MSZMP még egy korai, őszi választásban reménykedett. Még az előzőknél is nagyobb kárt okozott azonban, hogy a közelgő hatalomátadástól magát fenyegetve érző reformkommu-nista rezsim ekkor, 1989. november 21-én volt kénytelen beismerni: a hazai közvéleményt és a nemzetközi szervezeteket egyaránt, éveken keresztül, hamisított statisztikákkal félrevezették. Németh Miklósnak a Minisztertanács elnökeként egy évre volt szüksége, hogy a valóságot beismerje, anélkül azonban, hogy akár a maga, akár az általa képviselt rendszer nevében bocsánatot kért volna a folyamatos hazugságért. A közvélemény ekkor döbbenhetett rá, hogy az utolsó pártállami kormány mintegy húszmilliárd dolláros külső adósságot hagy örökségül a fiatal magyar demokráciára, rendkívüli mértékben beszűkítve az átalakulás későbbi mozgásterét. Az IMF (amely szervezettől ekkor már erőteljesen függtünk) szintén megdöbbent, de a hazugság árát a szabadon választott kormánnyal fizettette meg: 1989 végén azonnal visszafizettette a készenléti hitelt, és új szerződést dolgoztatott ki, immár rendkívül szigorú feltételekkel. A dolog pikantériája, hogy a megállapodást 1990 tavaszán a hivatalban lévő miniszterelnökön kívül a – valószínűsíthetően – leendő miniszterelnökkel, Antall Józseffel is aláíratták, aminek megtagadására vagy módosítására éppen a Németh-kormány felelőtlen politikája miatt kialakult bizalmatlan légkörben esély sem volt. Az IMF akkor valóban diktálni tudott, aminek eredményeképpen – bravúros teljesítményként – sikerült 1990 végére szufficites költségvetést és fizetési mérleget produkálni, de ennek ára a sokkterápia számos elemének kényszerű alkalmazása, valamint egy csaknem puccsszerű hatalomátvétellel záruló zavargás, a politikai ellenzék felelőtlen része által is támogatott „taxisblokád” volt. A gazdaság mikroszerkezeté-ben akkoriban máig tartó hatású folyamatok zajlottak. Az 1988-as társasági törvény adta lehetőségeket kihasználva, gőzerővel folyt az állami vagyon magánkézbe juttatása az úgynevezett spontán privatizáció révén. Az új tulajdonosok többsége a vállalatok MSZMP-hez kötődő menedzsmentjéből, illetve „tűz közeli”, biztos információkkal bíró funkcionáriusokból került ki. (Ezt a népi megfigyelést azóta több szociológiai kutatás is bizonyította.) A tranzakciókat megkönnyítette, hogy 1985 óta az ellenőrzés lehetősége minimálisra csökkent, a tulajdonosi jogokat az állam nevében senki nem gyakorolta. A vállalati tanácsok (közgazdasági paradoxonként) egyszerre testesítették meg a tulajdonost és a menedzsmentet, így a cégek eladási árát saját maguknak szabhatták meg. A privatizálást gyakran megelőzte a vagyontárgyak átjátszása a menedzsment által alapított kft.-kbe, beleértve nemcsak az állami, hanem a szövetkezeti vagyont is. A gazdasági társaságok ellenőrzését az erre semmilyen felkészültséggel nem rendelkező cégbíróságoknak kellett volna ellátniuk, gyakorlatilag eredmény nélkül. Mindezen jelenségekhez a „szakértő” miniszterelnöknek sem hozzáfűznivalója nem volt, sem intézkedéseket nem tartott szükségesnek. Illetve egyvalamit mégis tett: sebtiben feloszlatta a gazdasági rendőrséget. Akkor, amikor minimális teljesítmények mellett is pillanatok alatt keletkeztek hatalmas vagyonok, és amikor a külföldi szervezett alvilág is elkezdte kiépíteni hadállásait. A „spontán privatizáció” mindenki szeme előtt játszódott, párosulva azzal a tapasztalattal, hogy mindezt büntetlenül lehetett csinálni. A Kádár-rendszer által már amúgy is súlyosan erodált közerkölcsöknek ez egy újabb mély ütés volt. A piaci intézmények iránti tiszteletet a legelső pillanatban sikerült mélypontra juttatni, ami a mai napig talán a legnagyobb gátja a gazdaság egészséges működésének. Ebben is hatalmas a „szakértő” Németh-kormány felelőssége. Nehéz lenne elfelejteni azt is, hogy Németh Miklós kormánya volt az, amely az Országgyűléssel határozatot hozatott a bős–nagymarosi vízlépcső építésének felgyorsításáról, hatalmas anyagi, ökológiai és erkölcsi károkat okozva az országnak. Az akkori döntés terhét a mai napig nyögjük. De emlékeztetni kell a közvéleményt azokra az akciókra is, amelyek során az MSZMP, a KISZ-utód (és BIT-előd) DEMISZ, valamint a SZOT vagyonát lovasították meg ügyes kezek. A NEXT-2000, a megyei lapok puccsszerű eladása vagy éppen a kulturális tárca lázas gründolási igyekezete már az új korszakra való előkészületeket jelentette. Az MSZMP–MSZP ennek köszönhette, hogy a kormányhatalom kényszerű átadása ellenére a legalább ennyire valós hatalmat jelentő gazdasági és kulturális pozíciókat az Antall-kormány ideje alatt végig szilárdan kézben tudta tartani, nem kis részben egészen a mai napig. A Németh-kormánynak a búcsúja is stílszerű volt: az utolsó kormányülésen szétosztottak száz Zsigulit, kaszinóengedélyt adtak egy legalábbis kétes hírű „vállal-kozónak”, és teljesen rendezetlen viszonyokat hagytak maguk mögött az apparátusban. Az utolsó pártállami miniszterelnök szakszerűségét meg is jutalmazták: majd tíz évig lehetett személyzetis főnök az EBRD-ben. A szerző közgazdász, a Kormányzati Stratégiai Elemző Központ munkatársa