Közel a negyvenórás munkahéthez

Ungváry Zsolt
1999. 09. 03. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nagyon gyorsan elröppent az idei vakáció. Rövid volt a nyár (már ha egyáltalán nyárnak lehet nevezni mindazt, ami az elmúlt két hónapban időjárás címén a nyakunkba szakadt). Persze a pedagógus csak ne panaszkodjon azzal a rengeteg szabadságával, szegény öcsém a napfogyatkozásra sem tudott lejönni a Balatonra, mert túlórázott; rejtélyes kimutatások tömegét készítette. Irigyel engem, és folyton pedagógus akar lenni. De a szándéknál tovább nem jut. Bár kétségtelen, hogy a július és az augusztus valóban két súlyos érv a tanári pálya mellett. A június sajnos nem, mert az érettségik, értekezletek, osztályozókonferenciák, adminisztrációs munka és egyebek miatt talán a legzsúfoltabb hónap.Ha azonban a fizetés oldaláról nézzük, úgy is fel lehet fogni, hogy a tanárok nyáron két hónapos fizetés nélküli szabadságra mennek. (Ez úgy értendő, hogy az évi mintegy ötszázezres nettó fizetést tízfelé osztjuk. Még mindig csak havi ötven jön ki, s akkor nyárra valóban nem jut egy fillér sem. Az ötvenezer pedig nem olyan szörnyen nagy összeg, amiért irigylésre méltó lenne a pedagógus, főként, ha hasonló korú és végzettségű társaival hasonlítjuk össze.) Ráadásul kényszerszabadságról van szó, hiszen a munkavállalók többsége számára garantálni kell, hogy szabadsága bizonyos részét a maga választotta időszakban vehesse ki. Ez a pedagógusnak nem jár.TanévkezdésE hosszas bevezetővel nem kívánom lerombolni azt a divatos képzetet, amely szerint a tanárok alig dolgoznak, mindössze az anyagiak nyelvére fordítom a hivatás egyik lényeges jellemzőjét, mert manapság minden csak így válik érthetővé. Év közben is lazsál persze eleget a tanerő, hiszen csak húsz óra a kötelező, szemben mondjuk a negyvennégy órát legyűrő honpolgár munkaidejével. Itt szintén egy példával érzékeltetném az eszme téves jellegét.A húsz órát ugyanis nettó és intenzív húsz óraként képzeljük el! Közben nincs mód kávézni, újságot olvasni, beszélgetni a kollégával, munkát mímelve rajzolgatni egy papírra. Nem lehet telefonálni, elektronikus levelet küldözgetni, internetezni, szendvicset enni. Ez a húsz óra olyan, akár egy színész szereplése. Egyfolytában színpadon kell lenni, súlyosbítva azzal a körülménnyel, hogy a forgatókönyvet is maga írja a tanár – erre csak tanítási időn kívül van módja, és felkészülésnek nevezik -, ő maga rendez, sőt improvizálnia kell, új és új helyzetekre (jól) reagálnia. Ráadásul a színészek általában olyan nézők előtt produkálják magukat, akik kifejezetten kíváncsiak az előadásra, és önszántukból, szabad idejükben, pénzért választották ezt a programot. Az iskolában viszont harminc ellenséges, hangoskodó, folytonos szabotálásra berendezkedett kiskorú hallgató előtt kell teljesíteni.Ha tehát a húsz órához hozzávesszük a felkészülést, a dolgozatok kijavítását, az osztályfőnöki adminisztrációkat, egyéb foglalkozásokat, akkor már nem vagyunk messze a negyvennégy órás munkahéttől.Augusztus utolsó napjai hasonlatosak a vasárnap estéhez; mindjárt vége a víkendnek, kezdődik a munka. Van ebben szomorúság, de benne van az újrakezdés izgalma, kíváncsisága is. Hasonlít a futballbajnokság nyitányára: fogadkozások, remények, tervek; az idén minden jobb lesz. Indítunk új szakkört, most végre valóban felzárkóztatjuk a lemaradókat, korrepetálunk agyba-főbe; versenyeket szervezünk, zseniket képzünk, senkit nem kell megbuktatnunk, mert varázsütésre minden jobb lesz.Aztán megkezdődik a szezon. Az elején még akad néhány gólzáporos meccs; akarom mondani, mindenki nagyon pihent, jókedvű, új és új ötletekkel dobálózik, módszertanilag kifogástalan órákat tart, és a csillogó szempárok láttán kivirágzik szívében az ősbizalom a diákok tudásvágyával és fantasztikus intelligenciájával kapcsolatban, ami rendszerint az első feleltetésig tart, amikor kiderül, hogy az idén sem lettek szorgalmasabbak a tanulók, az idén sem csupa Einstein iratkozott be, az idén is csak az osztály fele figyelt, és csak a negyede készített házi feladatot. De már nincs erő és lelkesedés, hogy a helyzetet alapjaiban kijavítsuk, mert rohanás a következő órára, ahol újabb problémák fogadnak, s délután kettőre már végképp elfogyott az energia, hogy megváltsuk a világot. Ez azonban már nem a tanévkezdés kérdése.A tanításhoz persze a személyi feltételeken kívül roppant fontosak a keretek, a törvényi szabályozások. (Ezt olykor nehéz követni, szerencsére a többség nem is próbálja, mindent csinál úgy, ahogy megszokta, s úgy gondol a NAT-ra, mint a NEP-re, a KGST-re, egyéb betűszavakra, ideértve a NATO-t is, amelytől pusztán egy O választja el.) Aztán itt vannak az anyagi kérdések, amelyek nem pusztán a fizetést jelentik. (Ez külön témakör, lerágott csont – bár lehet, ezért kapok a fejemre, sietek hát leszögezni, hogy én is gyakorló pedagógus vagyok, két pici gyerekkel, gyesen lévő asszonnyal -, de én nem az alacsony fizetésekben látom a fő gondot. Nem hiszem, hogy pusztán a pénz miatt hagyja el a pályát, aki elhagyja, bár divatos ezt állítani.) Én az anyagi kérdések közé sorolom azt is, hogy mennyire hozzáférhető egy iskolában a videó, a szertár, a laboratórium, a számítógép, a térkép stb.De még csak nem is ezek a legfontosabbak. Hatodik éve töprengek azon, vajon igazából mi lenne az iskola fő feladata. Elvben persze tudom: tanítani, nevelni, szocializálni. Valahogy úgy érzem, egyik sem működik igazán. Mindennek főként társadalmi okai vannak, s az iskola csak igen kis mértékben felelős azért, hogy a világ nem úgy működik, ahogy kellene. Nagy baj, hogy így van, mert ez egyben az iskola presztízsének vészes csökkenését is jelzi. Már annyira sem fontos, hogy felelős legyen valamiért.A diákokMi jellemzi korunk diákját? Először is a jogai. A diáknak joga van: az órán nem figyelni; a tananyag elsajátításának ellenőrzését személyes sérelemként felfogni; a tanár alkalmasságát kétségbe vonni; elkésni; a büfét felkeresni; s legfőként a jogaira hivatkozni. Ezek sérülése esetén joga van ombudsmanhoz fordulni, s joga van nem kapni felvilágosítást arról, hogy kötelességek is léteznek. (A kötelességek ugyanis egy másik ombudsmanhoz tartoznak, akit azonban még senkinek sem jutott eszébe hivatalba állítani.)Jellemzi a diákot magatartása és felkészültsége. Ezek egyedileg, iskolatípus, sőt tájegység szerint igen különbözőek, tehát nem mernék általánosítani. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy mindkettőben folyamatos hiányosság figyelhető meg. Ezek okait érdemes lenne elemezni, én egy fontos dologra hívnám fel a figyelmet: a tudásvágy, a megismerés gyönyörének tökéletes hiányára. Pedig – tapasztalatból mondom – a kisgyermekek hallatlanul nyitottak minden iránt. Érdekli őket a világ az állatoktól kezdve az autókig, a mesekönyvtől a dominóig, a királyoktól a háborúsdiig, a szalonnasütő nyárs készítésétől az éneklésig, a gyufázástól a rajzolásig. Ám bekerülve az iskolába szép lassan megutálják a magyarórát, az énekórát, a történelmet, a biológiát, a fizikát, a rajzot.Pusztán életkori sajátosság? Vagy az iskola teszi ezt velük? Ahol:- Pinocchio, Micimackó, Rejtő, Jókai helyett Homérosz, Gorkij és Kassák a tananyag; az olvasni is alig tudó gyerekekkel olyan műveket elemeztetnek, amelyeket meg sem értenek. A világirodalom nagy alkotásait ugyanis nem tizennégy-tizennyolc éveseknek írták. Így később sem fogják kézbe venni az örökre megutált szerzőket, amikor pedig már örömet okozhatnának nekik;- terminális oxidációról meg citromsavciklusról hallanak, de nem tudják megkülönböztetni a gólyát a kócsagtól, s bár borzasztó felvilágosultnak tartják magukat az ember szaporodásával kapcsolatban, de nem tudják, mi a magzatvíz, mit eszik a kisbaba, és hogyan kell tisztába tenni;- sosem hallanak a torinói lepelről, a csodás magyar ősmondákról, épp csak érintőlegesen az egyiptomi piramisokról, de évszámokat kell magolniuk, és még mindig – a marxista történelemszemlélet szerint – a termelőerők viszonya és a nagy ívű folyamatok alapvetően hamis bemutatása az elsődleges;- ahol nem tanulnak meg lerajzolni egy emberi arcot vagy egy kutyát, esetleg autót, de órákon át kell szabványbetűket és almák árnyékát pingálniuk.A gyerekekben tehát kevés az ambíció, illetve ambícióik nem kötődnek a tanuláshoz.Néhány éve kilencedikesekkel (most már így kell számozni: a nyolcadik után nem a középiskola első osztálya következik, hanem a kilencedik, aztán a tizedik...) végeztem egy felmérést: tíz fogalmat kellett csoportosítaniuk fontosságuk szerint. Biztató volt, hogy a család, szerelem, barátság a többségnél megelőzte a pénzt és a hatalmat, de a tudásvágy, a megismerés, a felfedezés öröme a hazaszeretet mellett kullogott, a sor végén.A tanárokAzt hiszem, a tanártársadalom legfőbb vágya a megbecsültség, elismertség. És itt megint utalnék rá, hogy nem elsősorban a fizetésről beszélek, bár a túlzottan materialistává vált világban mindent erre fordítanak le. Holott – látszik a diákokon is – a pénz olyannyira nem boldogít, hogy a legjobban eleresztett gyerekek kallódnak leginkább, szeretetéhségük van, mert az ezres nem képes babusgatni és meghallgatni őket. Belőlük lesznek a leginkább tengő-lengő alakok, mert szüleik úgy képzelik – és a világ mintha minden oldalról ezt sugallaná nekik -, hogy pénzzel minden elérhető, pénz nélkül semmi. Ezt a rossz mintát ellensúlyozhatnák a pedagógusok, s ezért vagyok szomorú, valahányszor a pálya kapcsán rögtön a kereset merül fel.Hiányzik az a – talán örökre – elveszett légkör, amikor nem a takarítónő oktatta ki a pedagógust, hogyan nevelje rá a diákokat arra, hogy a padból és a pad alól szedjék össze a szemetet, ne neki kelljen felsöpörnie. És elszomorító az a társadalmi közeg, ahol közalkalmazotti igazolványomra hivatkozva szerettem volna félárú jegyet venni a Mahart által üzemeltetett kompra, s amikor ezt megtagadták tőlem, s én jogaimra hivatkoztam, azt vágták a fejemhez: „Biztos pedagógus!” A megvetés, lenézés olyan hangján, amely keveseknek jár ki. A meglepetéstől arra sem maradt erőm, hogy válaszoljak: „Maga meg biztosan jegyárus.”Szinte közhely, hogy a teljes elnőiesedés miatt falanszter jön létre, ahol a gyerek nem ismeri meg a férfiszerepet, mert sem a csonka családban, ahonnan jött, sem az iskola falain belül felnőtt férfit nem lát.Emögött megint társadalmi elvárást gyanítok. Telebeszélték az emberek fejét azzal, hogy a tanári fizetésből nem lehet megélni, ugyanez a társadalom a férfiakat lelketlen robotra készteti, amellyel tönkreteszi egészségüket, de ami ennél is nagyobb baj: felborítja a családi harmóniát, mert a gyerekek alig látják apjukat. A mind jobban eltünedező férfiak helyét nők foglalják el a tanáriban, akik olyan légkört teremtenek, amelyből egészséges férfi menekül. Vagy maga is feminizálódik, esetleg eljátszatják vele a fekete bárány szerepét.A tananyagNagy István, az Egyetemi Katolikus Gimnázium igazgatója mondta, hogy a szocializmus merőben új szemléletet hozott: a mennyiséget állította a középpontba. Ez meglátszik az osztályozáson is. Míg azelőtt az egyes volt a legjobb, vagyis az első, később az ötös, vagyis a legtöbb számított a tudás értékmérőjének. Megnőtt a tényanyag, az adathalmaz, s közben elsikkadnak az összefüggések és leginkább a lényegkiemelő képesség. Ez kedvez a magolásnak, de nem segíti a gondolkodást.A tankönyvek is egyre vastagabbak: sikk a több száz oldalas könyv. Ebben bizonyára az is szerepet játszik, hogy a tananyagot összeállító, szakmájukban igen jeles professzorok nem a tanulhatóságot helyezik előtérbe, s nem veszik tudomásul, hogy az ő tárgyukon kívül léteznek más tudományok is. Alkalmasságukat és felkészültségüket bizonyítandó, a legújabb, legmodernebb eredményekkel tömik tele a könyveket, s a középiskolásoktól egyetemi szintű ismereteket várnak el. Emiatt egy átlagos szakközépben a tankönyvek nagy része használhatatlan. Úgy érzem, elszakadtak a valóságtól, és senkiben fel sem ötlik, hogy miközben fizikus aránylag kevés gyerekből lesz, édesanya vagy apa (majdnem) mindenkiből.Örök Damoklész kardjaként függ a tanár feje fölött: haladni az anyaggal! Ez a kulcsszó, ez a mentsvár, ha nem tudunk elidőzni egy-egy problémánál, ha nem tudunk végiggondolni végiggondolásra érdemes helyzeteket. Pedig itt van valahol az életre nevelés kulcsa. Hogy akár a matematikán, történelmen, irodalmon vagy a biológián, fizikán keresztül is erkölcsre, tartásra neveljük az ifjúságot. De erre sokszor nem adódik alkalom, mert rohanni kell az anyaggal. Sokan lemaradnak, sokan már rég kiszálltak, de az anyag szent, mert mi lesz az érettségin? Noha szerény tapasztalataim szerint az érettségire úgyis minden diák az erre szánt egy hónap alatt készül fel, s amit korábban esetleg megtanult, azt úgyis rég elfelejtette. A tanulás képességét, a megismerés vágyát kellene a diákokba oltani, és – patetikusan hangzik, de ez mindannyiunk érdeke – becsületes, a társadalomba beilleszkedni vágyó, a közösségért tenni akaró, rendes magyar embereket kibocsátani a világba.A tendenciák azonban mintha ezzel ellentétesek lennének, és attól félek, ez már rég nem kormányhatározatok és intézkedések függvénye. Valaminek gyökeresen meg kellene változnia, de nem elsősorban az iskolákban, hanem a közszellemben. Hogy ne a bunkóság legyen a sikk és az „eminensség” a szégyen, és például ne azt „cikizzék ki”, aki nem dohányzik, hanem a bagós szégyenüljön meg. Nehéz a tudás hatalmáról, a munka értékéről beszélni tizenéveseknek, akik autóval járnak iskolába, mobiltelefont szorongatnak, és napi több száz forintot költenek el a büfében.A megoldáshoz azonban nagyon hoszszú út vezet, úgyhogy megálmodva az eszményi jövőt, elmerengve a szép terveken és célokon, várhatjuk a becsengetést, hogy aztán rohanjunk egyik óráról a másikra, s folytatódjék minden úgy, ahogy eddig volt.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.