Előbb a vádat kellett volna bizonyítani

Bő két hét telt el. Nem tagadom, az utóbbi napokat feszült várakozásban éltem, minden oktalan rettegés nélkül, de kétségkívül izgatott érdeklődéssel vártam a fejleményeket. Mert Betlen János sorsa miatt aggódtam, bár látszólag erre nincs semmi okom. Minden borítékolható támadást megelőzve: bár kicsiny falu a honi újságírás, mégis – a sors különös játéka okából tán’ – Betlen Jánossal sohasem találkoztam személyesen. „Sem utódja, sem boldog őse...” – ahogy a költő mondta, nincs az a szabad demokrata botrányhős, aki köztünk bárminemű összefonódás bizonyságára lelhetne. Egyébiránt a neves tévériporter október 10-i polémiája Tarnói Gizellával, az ÉS főszerkesztő-helyettesével amúgy sem Betlen Jánosról szól. Az eset – és a következő napok Betlen elleni nemtelen sajtókampánya – sokkal inkább jelkép, a magyarországi sajtóviszonyok „állatorvosi lova”.A riporter bűneMég mielőtt végképp belecsapnánk a lecsóba, szögezzük le: Betlen János minden sanda és ócska támadás dacára inkább baloldali érzületű médiasztár. Ezt a kijelentést természetesen nehéz tényszerűen igazolni, kénytelen-kelletlen az ember szemet szúró jelenségekre hagyatkozik, például arra, hogy egykoron Betlen az azóta megszűnt TV4 talk-show-jában is szerepelt, ahol ’94 tavaszán az is elhangzott, hogy Boross Péter nem írja ki a választásokat (!), mert alkotmányos diktatúrát vezet majd be a honi jobboldal. Betlen tehát – szerintem – nem konzervatív gondolkodású, és esze ágában sincs azzá válni. Ez – szögezzük le – nem baj. Sőt. Minden tisztességes, politikával kokettáló zsurnalisztának el kellene szakadnia az SZDSZ által megalkotott „politikai ellenség, aki nem szociálliberális: az mindenekelőtt szélsőjobboldali” kategorizálástól. Betlen imigyen legfeljebb másként gondolkodó, ami messze nem azonos az ellenséggel. Betlen tehát maximum ellenfél. Ami megfejtésre vár, az a gyűlölet. Az a „kicsi a rakás” módszer, amely néhány rövid nap alatt megpróbálta a föld színéről is eltüntetni – mármint a baloldali sajtó – Betlen Jánost. Mit követett el a riporter? Mi volt az eredendő bűn? Miért alázzák meg lépten-nyomon őt? Tudom, mert sokáig éltem ebben a közegben, hogy az MTV riportere valóban megbocsáthatatlan vétket követett el, s a magukat liberálisnak valló újságírók nem is fogják feloldozni soha többé. Betlen ugyanis nem átallotta tisztességesen, bátran kérdezni az Élet És Irodalom főszerkesztő-helyettesét. Volt pofája úgy viselkedni, ahogy egy riporternek egyébként is viselkednie kellene. Ez szörnyű bűn – nem lehet jóvátenni. Tarnói Gizella megdöbbent. Nem is lehet ezen csodálkozni. Sok esztendeje megszokta, hogy a konzervatív gondolkodású politikusokat, újságírókat, művészeket zsigerig hatoló kérdésekkel bombázták a televízióban, Torgyán, Orbán, Lezsák, Csurka és a többiek egy-egy interjú után csavarhatták az izzadságot az ingükből. Kovács Lászlót, Pető Ivánt, Kuncze Gábort viszont a „jövőképről” és a „gazdasági fejlődésről” faggatták nagy bátran. Lássuk be, Tarnói Gizellát lehetetlen helyzetbe hozta Betlen műsorvezető. Ad absurdum: Tarnói áldozat. Ő a maga módján nem akart rosszat, és nem gondolkozott rosszul. Arra számított, hogy a dolgok nem változtak, minden úgy folytatódik, ahogy azt az előző ciklusban megszoktuk. Négy hosszú évig bizton számíthatott arra a baloldali gondolkodású közszereplő, hogy a televíziós interjúban nincs semmi kockázat. Az MSZP–SZDSZ-ellenzékhez közel álló Tarnói joggal alapozhatott a moderátor támogatására: a Mérleg utca és a Köztársaság tér környékéről érkező alanynak eleddig nem kellett tartania a kínos kérdésektől. Emlékezzünk csak: Horn Gyula botrányos havonkénti sajtótájékoztatónak álcázott PR-műsorára a vége felé már a tisztességesen gondolkodó akkori kormánypárti újságírók sem mentek el. Betlen most belerondított a ventilátorba. Pedig nem tett mást, mint ami a kötelessége: újságíróként a riportalannyal szemben az ellenoldalt képviselte. Amúgy a történet szempontjából teljesen lényegtelen, hogy Orbán Viktor édesapja milyen körülmények között jutott egy kőbánya résztulajdonához. Ez ugyanis – ismétlem – a sajtóról szól, a gyűlöletről, a parttalan fanatizmusról. Az ész trónfosztásáról – hogy a nagy német filozófust idézzük... „Vagy legyünk jóindulatúak: Betlen riporter tényleg az ÉS-ért dühöngött, nem ellene. Csakhogy ezt megtehette volna a büfében is... Ha az ÉS állításait tételesen akarnák cáfolni azok, akiket ezek az állítások sértenek, akkor elő kellene venni a cég papírjait és megmutatni azokat: íme a papírok, tiszták vagyunk. A Fidesznek és Orbánnak lenne ez az érdeke elsősorban.” Ezek a mondatok az SZDSZ-es bizonyítványmagyarázó Makai József tollából jelentek meg október 13-án, szerdán a Magyar Hírlapban. Elemző cikkről lévén szó, nem illendő ízekre szedni ezeket a mondatokat, talán nem is érdemes. Egyszerűbb és érthetőbb, ha azt mondjuk: ez maga az őrület. Józan ésszel elképzelhető, hogy normális ember egy országos terjesztésű napilapban azt sugallja: a bizonyíthatatlan, aljas, hitelrontó vádakat csendben, a tévébüfé diszkrét homályában kellene megtárgyalni? A nyilvánosság teljes kizárásával? Arról nem is szólva, hogy egy elsőéves joghallgató elmagyarázhatná Makai Józsefnek: előbb a vádat kell bizonyítani. Az ártatlanság vélelme mindenkire vonatkozik, akkor is, ha a galád nem rendelkezik SZDSZ-es tagkönyvvel. Az ÉS-t elmarasztaló bírósági ítélet semmibevételéről most ne is ejtsünk szót...A mélypont alattBetlen János vesszőfutása személyes emléket is felszínre hoz bennem. Volt egy barátom, együtt dolgoztunk, azzal áltatom magam, szerettük egymást, együtt hódoltunk a földi és szellemi hívságoknak, csak politikailag nem értettünk egyet, de ez nem volt baj – gondoltam én. Amidőn – elválva útjaink – megjelentek írásaim a Napi Magyarországban, fülembe jutott, hogy egykori barátom, újságíró kollégám árulónak tart. Nem ellenfélnek, nem egykori barátnak – árulónak. Telefonon kerestem, naiv hittel, hogy rendezzük, ami rendezhető és megvitassuk, ami vitatható. Életem egyik legszörnyűbb csalódása volt ez a negyedórás telefon. Magánbeszélgetésről lévén szó, nem lenne ildomos pontos részleteket idéznem, nem hatalmazott fel rá, de azt hiszem, annyit elárulhatok, egykori barátom közölte, hogy kitörölte a nevemet a telefonkönyvéből. Szerinte elárultam őt, a közös múltat, a jó oldalról (?) átálltam a rosszra, megtagadtam önmagam, apám forogna a sírjában... Döbbenten hallgattam. Aztán megpróbáltam emlékeztetni az igazságra, nevezetesen, hogy évtizedes barátságunk folyamán egyetlen percig sem volt kétséges, hogy politikailag más oldalon állunk, valamint hogy Eörsi Mátyás temetőprivatizációjának, Kiss Péter alantas beszédének, melyben Gömbös Gyulához hasonlította Orbán Viktort, és Paszternák László disznóságainak nincs semmi köze a „jó oldalhoz”. És pláne nincs két régi barát kapcsolatához. Kilátástalan vállalkozás volt. Hamarost kiderült, hogy az igazságnak nincs jelentősége, az érveknek nincs létjogosultságuk. Horn Gyula lehetett pufajkás, apám egész életében lehetett konzervatív-liberális szemléletű, a kétszer kettő lehet négy, mindez nem sokat számít. A jelenlegi ellenzék köréhez tartozó médiaelit szemében nem az az áruló, aki elárul valakit vagy valamit, hanem aki a másik oldalon áll. A történet csattanója igazán jelképértékű: egykori barátomat-kollégámat nem sokkal később egy szocialista–liberális kerületvezetés mondvacsinált okokkal eltávolította az állásából. Az esetet elsőként a Napi Magyarország írta meg. „Ha megversz is, imádlak én, te drága, rossz, apacslegény.” Az ismert kuplé kezdő sora akár jelmondattá is nemesülhetne a baloldali sajtó eszmébe szerelmesedett képviselői számára. Személyes történetem tökéletes példázata és magyarázata Betlen János vesszőfutásának. A tévériporter eredendő bűnt követett el: objektív maradt. Szakmai önérzete nem engedte, hogy egy bizonyíthatatlan alpári vád mellé álljon, ész nélkül vitázzon egy bírósági ítélettel csak azért, mert Tarnói Gizella és az ÉS „azon” az oldalon áll. És nem ment ki a büfébe sutyorogni a nyilvánosság teljes kizárásával. Az utóbbi két hét történéseit figyelve megállapíthatjuk: a büntetés nem maradt el. Írtam fentebb, hogy az eset szempontjából voltaképpen közömbös, hogy Orbán Viktor édesapja mennyiért és mi módon vette résztulajdonát. Ezt az állítást továbbra is tartom. Ugyanis itt már sokkal többről van szó. Nem akarok patetikusan fogalmazni, mégis azt kell mondanom: a Betlen–Tarnói pengeváltás utáni kurzuskampány a magyar sajtó erkölcsi hitelességének utolsó bástyái ellen indított támadás. Szerencsés helyre születtem, így ifjú fejjel, testközelből figyelhettem a Kádár-korszak utolsó évtizedének sajtóviszonyait. Meggyőződéssel állítom, hogy a jelen helyzet, az ÉS vezetőinek reagálása az elvesztett sajtóper után és a Betlen ellen indított kereszteshadjárat morálisan mélyen alulmúlja az akkorit. Igazolásul álljon itt még egy idézet: a Magyar Hírlap ugyanazon számának ugyanazon oldalán, ahol Makai József a büfébe irányította Betlen kollégát, R. Székely Julianna emigyen ír: „...mert szűk bankári körnek állítólag mégis azt mondta a miniszterelnök, hogy Surányit kulturáltan el kéne távolítani. Az ám! Nem vadul, parlagian, sunyin. Nem. Nem. Érdemei elismerése mellett. Esetleg más fontosabb beosztásba helyezve, vagy egyszerűen megrendült egészségi állapotára hivatkozva. Ahogy egy rendszerrel odébb szokták, azzal a különbséggel, hogy az csúf, diktatórikus rendszer volt, emez meg polgári, végtelenül finom és kulturált.” Hát itt tartunk most. Egy „állítólag”-ra gond nélkül föl lehet építeni egy egész eszmerendszert, melynek kiteljesedéseként a miniszterelnök – istenem, ki tudja, már hányadszor! – ismét egy társaságban találja magát különféle sötét diktatúrák despotáival. Nem számít, hogy Orbán Viktor többször kiállt Surányi György mellett, nem számít, hogy ezt a szerzőnek is olvasnia kellett, nem számít, hogy R. Székely Julianna nem volt jelen az „állítólagos” beszélgetésen (ezt nem is állította), nem számít, hogy ilyen „állítólagos” vádakkal utoljára az ötvenes években operáltak... Nem számít. Semmi, de semmi nem számít.Szilánkos etikaA teremtésben nincs más bűnös, csak egy. Betlen János, aki meg merte kérdezni... Aki benne él a sajtóban (és aki nem), tudja, hogy a honi média az előző évtizedben szekértáborokra szakadt. Azt hihettük, ez a mélypont, és ennél lejjebb már nem süllyedhet a szakma. A Betlen-ügy kapcsán a baloldali sajtó megmutatta, hogy az erkölcsi amortizáció tovább folytatódik. Régen – az ezerszer átkozott Kádár-korszakban – is voltak sajtópolémiák, vitacikkek és ellen vitacikkek. De a szereplők akkoriban a végén többnyire leültek egy asztalhoz a Fészekben vagy a Hungária kávéházban, és megvitatták a megvitatnivalókat. Legfeljebb egy-két pohár eltört, egy-két hamutartó kiborult a végén. Mára megszűnt ez a kegyelmi állapot. Nincs vita, nincs barátság, nincsenek törött poharak. Csak a sajtóetika hever szilánkokra törve. Miképp a szicíliai maffiában, aki vét a „hallgass” parancs ellen, az bűnös, nem érdemel és nem is kap kegyelmet. Most veszem észre, hogy ráadásul én is nagy bajba kevertem Betlen Jánost. Óvatlanul megpróbáltam erkölcsileg felmenteni egy olyan bűn terhe alól, amit nem követett el. Ráadásul a Napi Magyarországban! Rossz érzéseim vannak. Ismerve a viszonyokat, alighanem sok pofont fog ezért még kapni. Ismeretlenül is megkövetem hát, és elnézést kérek tőle bűntelen bűnömért...