Morális atléták

Amikor Csurka vádjai megjelentek Demszkyről, úgy fogalmaztak az SZDSZ vezetői, hogy közel már az idő, amikor „telefonbeszélgetéseink szövegét olvashatjuk vissza a Magyar Fórum vagy a Napi Magyarország hasábjain”. Arra utaltak ezzel a páratlanul aljas PR-szöveggel, hogy a kormány lehallgatja telefonjaikat, kikémleli legszentebb magánbeszélgetéseiket, s azokat, ha érdeke úgy kívánja, nyilvánosságra hozza. Hülyeségeket, gazemberségeket beszélni könnyű, nem is kerül semmibe – csak hát... Csak hát megint nem úgy lett, hanem másképpen lett. Mindig másképpen van, ugyanis magánbeszélgetéseket, magánleveleket nem polgári kormányok szoktak szellőztetni, hanem újságírók, akiknek egyszerűen nincsenek erkölcsi fenntartásaik. Julien Benda mester még el sem tudta képzelni, mi mindenre lesznek képesek „a sajtómunkások” az ezredvégen. Amint azt sem, hogy lesznek majd moral insaniti politikusok is, akik mindenféle skrupulus nélkül használják fel ezeket az alakokat. Jeszenszky Géza washingtoni magyar nagykövet levelet írt Fábry Pálnak. Levelében elmondja véleményét néhány Pulitzer-díjat kapott magyar újságíróról. Levelének kelte 1999. június 15-e. Majd eltelik fél esztendő, s az AP hírügynökség nyilvánosságra hozza a levél Pulitzer-díjasokra vonatkozó részét. Hogyan szerezte meg az AP hírügynökség a levelet? Egy magánlevelet! Honnan vette magának a bátorságot, hogy fél év elteltével, az érintettek engedélyét nem is kérve, egyszer csak közölje a levél egy részletét? Ez csak két kérdés, amelyekre soha nem fogunk választ kapni. A sajtó hiénái szorosan összezárnak, amikor valamely különösen undorító akciójuk kiderül, s minden körülmények között megvédik egymást. Soha senki sem fogja megkérdezni az AP vezetőjét, illetékesét, ki az a szarjankó, aki leveleket lop és leveleket publikál, leveleket, amelyekhez semmi köze sem az AP-nek, sem pedig senkinek. Mégsem ez a legszomorúbb. Hanem néhány politikus viselkedése. Szent-Iványi Istvánról beszéljünk mindjárt elsőül. Szent-Iványi István (SZDSZ) különös örömmel zuhanyozott reggel, frissen, energikusan behaladt munkahelyére, s örömtől remegő gyomorral kijelentette, ő bizony nagyon szomorú. Szomorú, mert Jeszenszky Géza nem lehet tovább nagykövet. Mert „a nagykövet nem minősítheti egy független alapítvány, illetve az általa elismert újságírók működését, és nem tehet ilyen sértő kijelentést”. Aztán meg miért nem? – kérdem én. Ugyan kicsodák az újságírók, hogy egy nagykövetnek – vagy akárkinek – nem lehet róluk magánvéleménye? A magyar nagykövetnek nem kell(ene) azzal foglalkoznia, hogy magánvéleményét csak éjfélkor fejtheti ki egy elhagyott temetőben, mert hátha jön valami gané az AP-tól, s ellopkodja a leveleit. Nem kellene – de kell. Mert jön... Aztán még hátra van Kovács László (MSZP), aki – a szereposztás szerint – mindjárt belekeveri az egész műbalhéba Martonyi Jánost, feltéve szemforgató kérdését, miszerint a külügymiszter szerint képviselheti-e Magyar-országot ezek után Jeszenszky Washingtonban. Tényleg megáll az ember esze. Persze Kovács külügyminiszterként még így válaszolt Amerikában a nukleáris fegyverek magyarországi telepítését feszegető kérdésre: „(...) nem zárkóznék el automatikusan, sem pedig nem mondanám, hogy Magyarország követelné a nukleáris fegyverek Magyarországra telepítését”. Majd az MSZP elnökeként felelőtlennek és megengedhetetlennek minősítette Orbán Viktort egy „megfontolnám” miatt. Kovács László is egy morális atléta. Ezek az alakok kölcsönösen feltételezik egymást. Magánleveleket ellopó újságíró tudja, mindig lesz vevő árujára. Magánlevelet ellopni és publikálni éppen olyan, mint lesből hírességek magánéletét, intim pillanatait fényképezni. Boldogan talál egymásra AP újságíró és magyar ellenzéki politikus hátul a budin. Szeretik egymást, tisztelik egymást, kéz kezet mos, ma nekem, holnap neked, export-import fekália, csak arra kell vigyázni, hogy mindenki azt higgye: ez a demokrácia. S az sem árt, ha közben hangosan félünk: a kormány majd lehallgatja magánbeszélgetéseinket.