A pestis becsukja a kaput?

Gyorsan koptat a kormányzás. Az imént még baráti, kedves mosoly hamar ellenszenvessé torzul politikusaink arcán, az elismerő tapsokat pedig a csalódás füttyszava követi. Okkal kutatjuk tehát, miként ápolhatnánk kapcsolatainkat, hogyan tartsunk ki hűségben egymás mellett a lehetőségek határáig, és mihez kezdjünk szerepünk, súlyunk megőrzéséért. Ötleteinket csak ritkán említjük nyilvánosan, olyannyira banálisak vagy éppen ködösek. Olykor még a hív kitartás is gyanús, elvégre okos ember – s melyikünk ne tartaná magát annak? – soha nem kötődik teljesen egy személyhez vagy irányzathoz. Mindig hagy magának valamilyen kiskaput, egy rést, amin át elillanhat, ha veszélyt szimatol. Különbözik a látszat és az informális kapcsolatokban létező valóság. Míg kifelé szilárd egység benyomását kelti némelyik csoportosulás, belviszályai akár felmorzsolódással is fenyegethetik közben, és stabilitásának nem tesz jót a közvetlen, pillanatnyi haszon reménye sem, mely váltakozva hol erre, hol meg amarra billenti a mérleget. Állandóságra vágyva legföljebb a baráti ismeretségek vagy az erkölcsi és politikai eszmények világában kereskedhetünk. Évtizedeken át úgy hírlett, előbbi a politikai jobb-, utóbbi meg a baloldal kohéziós ereje. Az elkötelezett, ideológiai vitákra sohasem rest, lánglelkű és tántoríthatatlan népfi állott szemben a születésétől jó társaságba tartozó, műveltségével kérkedő és privilégiumait görcsösen féltő polgárral. Az elmúlt évtizedben igencsak átformálódott ez a kép. Pragmatistává züllött a politikai távlatok nélkül maradt baloldal, s immár látszatával sem törődik a szellemi javak iránti érdeklődésnek. Erkölcsi aggályai nincsenek, végképp a jón és rosszon mohón túllépő, haszonelvű, vulgarizált nietzschei új ember szolgálatába szegődött. A közös érdekek mentén ellentmondásos nézetek jegyében szövetkező jobboldalt ugyanakkor éles személyes ellentétek feszítik. Benső konfliktusa mostanáig kezelhetőnek tűnt, mivel bőséggel tapasztalhatta, hogy különváltan semmire nem jut, elemi érdeke tehát az összefogás. Diadalában ma újabb veszély fenyegeti: a közöny.Történelmi kényszerek folytán eltérő alkatú, vérmérsékletű emberek sodródtak egy oldalra. Kedvelniük egymást szükségtelen, mégsem volna helyes figyelmen kívül hagyniuk szövetségeseiket, nehogy magukra maradjanak. Talán az egyetértés hiányzik belőlük: egymás számontartását nélkülözik inkább! Torkolljon bár tüzes vitába valamely észrevétel, a legkevésbé sem méltányos egyetlen vállrándítással elintézni a másként vélekedőt. Nem állanak olyan sokan a polgári oldalon, hogy következmények nélkül tehetnénk ezt, s tolongjanak bár, akkor sem ildomos és ésszerű. Nélkülözhető hang nincs, megfontolásra érdemeset tartalmazhat akármelyik nézet és vélekedés. Botor módon félreszoríthatják, elhallgattathatják az ellenszenvesen nyilatkozót, de tudniuk kell, hogy saját ázsiójukon rontanak vele. Erejüket sorvasztják, holott arra nagy szükség leend még a későbbiekben.Vert helyzetben természetes az összefogás, alkalmi fellélegzéskor viszont könnyen megfeledkezünk az egymás iránti figyelem követelményéről. Amikor egy jónevű polgári iskola úgy bocsát el kötelékéből tanárokat, hogy észre sem veszi, és nem akad vezetői közül, kinek föltűnnék hiányuk, amikor egy rangos napilap szerkesztőinek tudatáig nem hatol el, hogy korábban gyakran publikáló szerzőjük írásával jó ideje nem találkozhatnak már, amikor az új kezdeményezések kiötlői abban sem lehetnek biztosak, hogy üzenetük egyáltalán eljut a címzetthez, amikor egyetemi tanárok népes csapata fél esztendei ostrommal sem képes bevenni egy államtitkár fogadószobáját, akkor baj van: felütötte fejét az orani kór.Mi közöm hozzá? Jövedelmem aligha emelkedik attól, hogy folyton-folyvást ágálok. Nyugalmam, békém viszont odavész. Töprengésre és állásfoglalásra, méltatlankodásra vagy fárasztó kilincselésre kényszerülök. De tehetek-e másként? Önérdekem kalauzol, amikor másokkal törődöm. Ha pillanatnyi ernyedtségemben megfeledkeznék róluk, az esélyét is elveszíteném annak, hogy támogatást kapjak holnapi bajomban, s menten komorabban szólana az időnek jóslata. Egy újabb politikai fordulat kemény próbatétel elé állít valamennyiünket, jómagamat is. Mert naponta tudtomra adják: nem lohad a gyűlölség lángja, és számon tartanak az égő keblűek. Amikor egy országgyűlési képviselő személyes ügyben írott privát levélre süstörgő indulattal válaszol csak azért, mert a másik táborba tartozónak vél, amikor egy régi munkatárs tréfásan lefasisztáz, amiért itt és nem másutt publikálok, kollégája pedig mókásan ugyanezért antiszemitának nevez, és mosolyogva közli: rám sem vár különb sor, mint üldözöttjeimre, ha ismét változnak az idők, akkor saját bőrömön érzem, mennyire fontos valamennyiünk figyelmének ébren tartása, a szolidaritás. Nevezhetjük felebaráti – vagy bármilyen, jelző nélküli – szeretetnek, csak ne feledkezzünk meg róla! Nélküle becsukhatjuk a kaput.