Kétség, erkölcs és fényűzés – harminc esztendő után

A pályakezdő író 1963-ban kelt darabját vette elő a Budapesti Kamaraszínház. Az Életem, Zsóka ősbemutatójának címszerepét Domján Edit, a férfi főszerepet Kállai Ferenc játszotta a Nemzeti Színházban. Csiszár Imre színrevitelében most Szilágyi Enikő és Blaskó Péter alakítja a házaspár szerepét.Hatvanas évek? Kilencvenes évek? Ha a történelmi környezetet és a korszellem jellegzetességeit leszámítjuk, kapkodhatja a fejét a néző: ma is borzongatóan ismerős gonddal szembesítik a színen. Csak nem a diktatúra gerincroppantó nyomása kényszeríti önmaguk feladására a gyengéket – hanem mammon istenének, magyarán a pénznek a kísértése. Ez csábítja ma is a Köves Ferenc-féléket, hogy tehetségüket aprópénzre váltva (és nem is olyan „apróra”) – erkölcsi aggályok nélkül kössenek szerződést az ördöggel.Ma a fényűző életmód, a talmi hiúság ejti rabul őket, amikor szakmai, emberi moráljukat föladva hajdani művészi törekvéseiket, etikai elkötelezettségüket árulják el a hamis bálványok oltárán. A Szakonyi-darab írószereplője a legeslegvégső pillanatban krízisen megy át: még van esélye a megtisztulásra. Korunk „hőse” már eddig sem jut el: nézzünk csak körül, cinikusan, mintegy sikk gyanánt „vállalja”, hogy művészi hivatástudatát cafatokra tépve egyetlen mércéje az legyen, ami pénzben mérhető. Még csak annyi mentsége sem lehet, mint akkoriban Kövesnek, akinek írásait a hatalom rendre letiltotta, és rebellis volta miatt az élet peremére sodródott. Abcúgot mondott rá a „kádárkenyérrel kövező” kultúrpolitika. Nem, manapság sokkal súlyosabb a művész, az értelmiségi morális válsága.Ez a – csaknem „egy az egyhez” – mai hullámhosszra beállított rendezői felfogás hallik ki Csiszár Imre koncepciójából. Szakonyi Károly, a hajdani pályakezdő sorról sorra vállalhatta tehát – Magyar Fruzsina dramaturg kortárs drámák és sorsdrámák iránti fogékonyságának jóvoltából is – az Életem, Zsókát, a maga fájdalmas, mert úgy tetszik, időtlen emberi gyarlóságokra kihegyezett időszerűségével.Blaskó Péter – a hatvanas évek mikrorealizmusát sugalló uniformizált panellakás-környezetében – képes hitelesen közvetíteni az írói-rendezői üzenetet. Drámája – 36 esztendőnyi „pihenést” átívelve – természetes közvetlenséggel emelődik át a jelenkorba. Kopott ballonkabátja alól nemcsak Köves Ferenc, hanem erkölcsi mércéjüket látványosan vesztett kortársaink is kibújnak.És megmérettetnek. És – a színész beleélő képességének jóvoltából – könnyűnek találtatnak. Blaskó fázisról fázisra farag le valamikori Köves, a tisztesség elkötelezettjének egyéniségéből, hogy előbb-utóbb a jelentéktelen, jellegtelen rutin-forgatókönyvíró semmitmondó maszkjáig jusson el.Aki éppúgy barátnőt csíp föl, mint a pénzkeresésbe szédült, üres fajankót karikírozó Németh Kristóf játékában Frank, a tévés producer. Való igaz, a zajló életet dramaturgiai fordulatossággal megragadó Szakonyi változatos színpadi helyzeteket, hálás színészi feladatokat, gyakori átlényegülési, váltási lehetőségeket kínál számára. Ám ezzel legalább olyan könnyű visszaélni, mint élni. Blaskó képes fölényesen közömbös és nyüszítően szánalmas lenni, ha a helyzet úgy kívánja.A fővárosi közönség számára, gondolom, igazi meglepetésnek számít a Debrecenból ide szerződött Szilágyi Enikő játéka a női főszerepben. Az emberi tartás, az egyenes gondolkodás, az együttérzés, a csüggedő férfit már-már férfias erőbedobással bátorító aszszonyi empátia rebbenően érzékeny megtestesítője.Az életörömet, a megér-zésból, a (kezdetben) hajlíthatatlan tehetség iránti csodálatból fakadó szerelmet, a mindent elsöprő friss szenvedélyt sugározza egymásra találásuk jelenetében a kopott kávéházi galérián. Végletesen más lényt szembesít a nézőkkel a hitvesi megcsalattatás, a tudatosulása után a művészi-emberi eszmények elárulása miatt meggyűlölt férj áldozataként. Hosszasan, moccanatlanul néz farkasszemet a jogász diáklány riválisával, emelt fővel magaslik ki a körülötte fölgyülemlő erkölcsi hulladék halmából, amit a házibulira csődült, idülten amorális vendégek körében kénytelen elviselni, a hírnévre, pénzre bukó üres csajok társaságában (Madarász Éva), s a már bizonytalanabbnak kontúrozott vetélytárs (hol a ribancnak, hol jobbik énjét kereső) Évának (Németh Borbála) kínzó jelenlétében.A buli zajlik a maga ostoba, rituális „törvényszerűségei” szerint, a rendező gondoskodik a hatvanas évek atmoszférájáról éppúgy, mint a lealacsonyodás pokolbeli bugyrainak ecseteléséről. (Jelmez: Szakács Györgyi). Szilágyi Enikő, alias Zsóka marad az egyetlen tiszta lény az alkohollal locsolt fertőben. S amikor (a kezdőképben) tombol kettejük között a válság, vibráló idegrendszerrel sugallja felborult lelki egyensúlyát, sarkából kifordított (mikro)világát.Ha szándékolt kontraszt gyanánt is veti be az író (s a rendező) a Köves képzeletében megelevenedő kacér, japán kimonós Zsóka figuráját, amiben természetszerűen érzi magát idegenül az „eredeti” Zsóka...Ne feledjük, a darab írásakor '56 után vagyunk néhány esztendővel. Nem csoda, ha egy meghasonlott „kultúrpolitikust”, hajdan középszerű íróembert is megidéz drámájában Szakonyi. (Romániai élményekkel a hátam mögött, nem akartam hinni a szememnek: ezek a jelenetek, ez a figura helyet kaphatott magának a korabeli színpadokon? Odaát már bemutató előtt kitörték volna az író és rendező nyakát.)A lelkiismereti válságba sodródott, saját kisszerűségét, egykori pöffeszkedését fölismerő Rácz, Köves ifjúkori barátja, a fordított utat járja be: a bűnös kompromisszumok pokoltornácáról jut el a purgatóriumig. Érzi, meg kell tisztulnia, s mert segítő jobbot a lezüllött író baráttól sem kap, végez magával.Haás Vander Péter pályájának legjobb, legmélyebb alakítását nyújtotta az önmarcangolás rémeivel viaskodó férfi figurájának életre keltésével.