Erdély – a székely Sóvidék

A székely Sóvidék bebarangolását célszerű Nyárádremeténél kezdeni. Leginkább azért, mert Nyárád-remete még nem a Sóvidék. Vagy már nem az. Mindegy, no, az a lényeg, hogy Nyárádremetén annyi a só, mint odahaza a Kossuth Lajos utca meg a Múzeum körút sarkán.Van viszont Nyárádremetének katolikus temploma – éppen a falu közepén. Azt mondjátok, hogy ez már más faluval is megesett? Azt mondjátok, nem olyan nagy csoda, ha katolikus templom áll egy falu közepén? Végiggondoltam – igazatok van.Csakhogy ebben a templomban az idő s hű szolgája, az ember együtt őrizgetnek egy feszületet.Több mint ötszáz esztendős a nyárádremetei szenvedő Jézus. Uramisten, több mint ötszáz éves! Még Apafi Miklós adományozta a marosvásárhelyi barátoknak 1486-ban. A reformáció idején a vármezői pálos kolostorba menekítették, onnan került aztán ide, a kicsi Nyárádremete kicsi templomába, ahová eljárnak hozzá a korszerűtlen időcsónakosok. Eljárnak hozzá, belenéznek az arcába – s egy kicsit talán jobb lesz nekik. Ez a jó abban, hogy olyan lett a világ, amilyen. Most már egészen kicsi dolgok, apróságok, maradék hitek is pótolhatják a megváltás ígéretét.Tessék.Páratlan emlékműA templom előtt hősi emlékmű áll.Első látásra ez sem olyan nagy csoda – mégis, egész Erdélyben ez az egyetlen, amelyik megmaradt. Ugyanis a visszacsatolás emlékére állították. „Felszabadulásunk emlékére – 1940. szeptember 10.” Így szól a felirata, lévén hogy 1940. szeptember 10-én vonultak be Nyárádremetére a magyar honvédek.Azóta történt, ami történt. Az emlékmű a templom kertjében elásva várta a jobb időket. Bizony, és nem tegnap kezdtük el a nehéz várást. Erre emlékeztet a felirat, amelyet tíz évvel ezelőtt szintén nehéz lett volna az utcára tenni:„1100 éve itt vagyunk.”Tömör, ugye?És az a szép, hogy ennél többet nem is kell mondanunk.Gondoljunk bele 1100 évbe! Az elég.Szovátán valahogy nem talált fogást az idő.Itt pihen a szecesszió különös őszökön, és olyan furcsa, bogaras öregaszszony lett belőle. Madárcsontú, lassú léptű, kevés szavú. Kis tollseprűvel porolgatja az emlékeket.Ady Endre éjszakáit is porolgatja. A borosakat, bűnöseket, asszonyosokat. „Szent Kelet vesztett boldogsága, ez a gyalázatos jelen” – motyogja, és nem érti már senki sem.Sétára indul a Medve-tó körül az egész Monarchia.Szépasszonyok, dzsentrik, széplelkek, büszke katonatisztek – s néhány kiadósabb vérbaj a sok pezsgő után.Két szezonjuk is van ám az öreg, nyári fürdőhelyeknek.A rekkenő nyári – az a boldog, butácska fürdőzőké.Az esős őszi pedig a még boldogabb öngyilkosoké.Akkor jönnek a megesett szépaszszonyok, és kicsomagolják a vulkánfíber bőröndből a gondosan megtervezett halált.- Penge vagy bruminál lesz, madame? – kérdezi halkan a kis cselédlány, s már hozza is.Az elvénült, titkokat őrző villaso-rok pedig megmosolyogják az egészet. Mert bizony még a kis cselédlány is odafigyel a részletekre, ha a konyhán egy kis gyufát vagy marólúgot fogyaszt – az urak pedig, hej, az urak szilajon nekiszaladnak a pisztolygolyónak egy nagy felvonás legeslegvégén.Vigyázz, szép Szováta! Ne barátkozz össze soha az idővel!Szalad a Kis-Küküllő, fut végig a Sásverésen, aztán felnéz egy pillanatra, és felettébb elcsodálkozik:- Nini! Hát ez mi a csuda? – kérdi a Kis-Küküllő, de nem érdekli igazán, hát szalad is tovább.Hogy micsoda?Hát Parajd.Ha Parajdra vetődnél, s az uzsonnánál kiderülne, hogy otthon felejtetted a turistasót, ne ess kétségbe. Parajd a székely Sóvidék kellős közepe. Annyi itt a só, mint a rontás. Nagyobb eső után, ha sok víz fut a környező hegyekről a Kis-Küküllőbe, bizony kézzel fogdossák össze a halakat, annyira elbódulnak szegények a sótól.Szóval nagy bajban van errefelé, aki nem szereti a sót. Kifejezetten meg van annak az élete nehezítve, szegénynek.Hiszen még a Sótündér is itt lakik.Arról ismerszik meg a Sótündér, hogy nem látta soha senki. Erről ismerszik meg a világ összes tündére amúgy.Ül a Sótündér a sósziklája tetején, és vajas kenyeret vacsorál, szép gerezdekre vágott paradicsommal. Direkte viccet csinál abból, hogy nem sózza meg egyiket sem.Éjszakára pedig behúzódik a sóbánya öreg tárnájába – és szereti, nagyon. Szereti a keserű, furcsa levegőt, szereti a titkokat, amelyeket lassan porcióz ki a tátongó sötét.Csak állunk a hegy tetején, ahol a Sótündér is szokott. És rohannak a felhők valahová, mintha halaszthatatlan dolguk lenne – a tehéncsorda pedig csak álldogál a hideg párában.Mi végre? Miért? S ugyan hogyan? És meddig – és miért nem máshol? Csupa ilyesmit kérdez a messziről jött vándor. Csak azt kérdezi szegény, amit soha meg nem kérdezne, kinek élnie itt adatott – amit soha meg nem kérdezne a fehér köpönyeges Sótündér.Csupa halk kérdés minden egy kihalt, vasárnapi faluban, öreg házak, porták, kertek mentén.Székelypálfalva pihen.Nézd: a mindenség ott van mindenütt. És hiába minden erőfeszítés: felfoghatatlan úgyis.Hát akkor?Csak mértéket kell szabni hozzá, s ha az megvan, akkor lehet beleállni az életbe.„De hát itt nincsen semmi!” – sóhajt a városból jött ember, szegény, és el sem tudja képzelni már, mekkora nagy darab minden ez a semmi. Mekkora erő a csönd, a mindennapra kitűzött feladat – nem tudja szegény, mekkora boldogság örülni kenyérnek, húsnak, asszonynak, ünnepnek, harangszónak, örülni a Teremtő ritka jókedvének.„A kétely, hogy e civilizációban a tömegek számára előbb-utóbb minden unalmas lesz, nem hagy nyugodni (...). A civilizáció, mint valamilyen rejtélyes vegytisztító üzem, lassan kiszívja az életből mindazt, ami harc és ellenállás volt benne – mert az élmény mindig harc. (...) A civilizáció unalmas, mert az élet élményéért nem enged harcolni többé (...). Mindig unalmas, mikor egy eleven, élettől, felelősségtől meleg kultúra kihűl, és átmerevedik civilizációba. Ez az unalom az egyik oka, hogy bekövetkezhetett mindaz, ami bekövetkezett.”Azt gondolom most, hogy mióta Márai tanár úr átlőtte magát az örökkévalóságba, gyakran megfordul errefelé. Igen, Pálfalván, Firtosváralján vagy Énlakán – mert itt van az élettől, felelősségtől eleven kultúra maradéka.Firtos lovaItt van mindjárt a Firtos lova. Hja, az is régen volt, mikor szépséges tündér lakott Firtos várában, és beleszeretett egy szegény parasztlegénybe. Csak hát a tündértörvény tiltotta, hogy találkozzanak, így aztán csak éjjel lovagolhatott fel a legény szíve szép szerelméhez. Egyik éjjel, amikor lovagolt szegény felfelé, és már oda is ért a vár fokához, megcsúszott a lova lába, és lezuhantak együtt a rengeteg mélybe. A legény lova pedig fennakadt egy sziklán, s azonmód kővé változott.Hát ez a szikla a Firtos lova azóta is.Láthatod, ha még nem lett csupa seb a lelked.Kicsi ajtón át is be lehet jutni az Úrhoz.Ezt meg Énlakán üzeni a létezés.És kicsi helyen is muszáj áldozatot hozni mindenért – a kenyérért is, meg a hazáért is -, azért a darab időért is, mi reggeltől estig lepereg. De kicsi helyen is körülvesz az ég – s a végén aztán így is, úgy is meg kell halni. Énlakán éppúgy, mint New Yorkban. Akkor pedig nem mindegy? Meg kell halni, s el kell számolni. A múlttal odafent talán, de a jövővel itt a földön.Mert hát valami csak marad az ember után.S az a valami – az a lényeg.A többi: álkomolyság meg sok-sok buta, elhízott hiábavalóság.