Szegény mezei egér megunta a mezôn lakást. „Hej – sóhajtozott magában –, mennyivel jobb dolga van a házi egérnek. Esô, szél, hideg nem sanyargatja, nem is éhezik, mindig kap valami morzsalékot, hulladékot a szobában.”
Addig-addig sóhajtozott, kesergett, hogy egyszer rászánta magát a nagy utazásra, s meg sem állott, míg a faluba nem ért. Ottan betért egy házhoz, s nagy hirtelen beszaladt a padka alá. A házi egér éppen szundikált a jó melegségben.
– Adjon isten jó napot, házi egér!
– Adj’ isten, mezei egér! Hát te minek jöttél ide?
– Annak, hogy adj szállást. Keserves az élet a mezôn, sokat kell ázni-fázni, sanyarogni.
– Elhiszem neked, mezei egér, de ne gondold, hogy nekem olyan jó dolgom van. Sokat éhezem én is.
– Mégiscsak úri dolgod van az enyémhez képest. Ha istent ismersz, szoríts egy kis helyet nekem.
– Nem lehet, lelkem atyámfia, bizony nem lehet. Hanem eredj fel a padkára, ott lakik a herceg, talán az ad szállást.
Felmegy a mezei egér a padkára, hát csakugyan ott van a herceg – mármint a macska. A hasával a tűznek fordulva úgy aludt, mint a bunda. Leszól a mezei egér a házi egérhez:
– Nem merem megszólítani, mert alszik a herceg.
– Ne is szólítsd, hanem dugd a farkincádat az orrába, s meglásd, mindjárt felébred.
No, a boldogtalan mezei egér megfogadta a házi egér tanácsát, s a farkincáját bedugta a herceg orrába. De bezzeg felébredt a herceg: ahogy meglátta az egeret, egyet mordult, s hamm, bekapta!
A házi egér nagyot kacagott a padka alatt: – Úgy kell neked, te oktondi! Minek jöttél ide, ha nem tudsz bánni a herceggel?! Maradtál volna a helyeden, s ne vágyakoztál volna a másé után.
Híre ment ennek a szomorú esetnek a mezei egerek országában, s azóta egy mezei egér sem jön be a házba. Inkább tovább sanyarognak a mezôn.
(Népmese)
origo.hu
Botrány Debrecenben: szivárványos zászlót tűztek ki a városházára
