Jobbra nyitnának a szabad demokraták?

Az olvasókat megnyugtatandó, akik a cím elolvasása után hitetlenkedve kívánják átugrani a cikket, a fenti dilemma a német liberálisok, a Szabad Demokrata Párt (FDP) kampányában merült fel.

A 2002. szeptember 22-én tartandó szövetségi választásokra nagyratörő célt, országos szinten a voksok 18 százalékának elérését tűzte maga elé. Ennek eléréséhez a párt észak-rajna-vesztfáliai elnöke, országos alelnöke Jürgen Möllemann számít a tartomány lakóinak közel ötödét kitevő, 3,5 milliósra becsült muzulmán közösség támogatására is. Ezért – továbbá a minimális többséggel rendelkező vörös-zöld-koalíciót gyengítendő – Möllemann javaslatára idén április 24-én a düsseldorfi tartományi parlament FDP-frakciója felvette soraiba a korábbi zöld képviselőt, Jamal Karslit. A szíriai születésű politikus már korábban is a palesztin ügyben tett nyilatkozataival vált országosan ismertté.

A tiltakozás akkor robbant ki, amikor Karsli a Junge Freihet című lap május 3-i számában, a palesztinokkal szemben náci módszerek alkalmazását vetette a Saron-kormány szemére. S úgy vélte, a németországi politikai elit gyávaságból, kapitulálva az igen befolyásos „cionista lobbi” előtt, kettős mércét használ az emberi jogok számonkérésekor. A vitát végleg elmérgesítette Möllemann azon kijelentése, melyben azt állította, hogy az ismert televíziós személyiség Michel Friedman, a Zsidók Központi Tanácsának alelnöke kívánja meghatározni Németországban, ki, milyen témáról, mit nyilatkozhat. Az FDP politikusa ez utóbbi állítását később tévedésnek minősítette, s előfeltétel nélküli megbeszéléseket javasolt a félreértéseket tisztázandó Paul Spiegelnek, a Központi Tanács elnökének. De a formai bocsánatkéréstől, s a tanács azon kérésétől elzárkózott, hogy Karslit kizárja a düsseldorfi FDP-frakcióból. Tette ezt Möllemann annak ellenére, hogy neves szabad demokrata politikusok (mint pl. Hans-Dietrich Genscher, valamint a pártelnök Guido Westerwelle) több megbeszélésen is megkísérelték álláspontjának módosítására rábírni.

A vita megértéséhez feltétlenül tudnunk kell, hogy a baloldali német politikai elitet sokkolta a kemény jobboldali pártok nyugat-európai előretörése, s attól tartanak, hogy egy Haiderhez vagy Fortuynhoz mérhető képességekkel rendelkező vezető feltűnése, ott is megszólíthatna egy 20 százalék körüli választói réteget. Ráadásul a közvélemény-kutatások a kormányzó SPD-Zöld-koalíció vereségét prognosztizálják, akiknek természetesen ajándék, hogy a szélsőjobboldali veszélyről folytatott vitával eltereljék a figyelmet négyéves kormányzásuk hibáiról, a gazdasági bajokról, a 10 százalék körüli munkanélküliségről. A CDU egyik meghatározó politikusa, Wolfgang Schäuble hívta fel arra a kettős mércére a figyelmet, hogy Karsli 7 évig volt a zöldek frakciójának tagja, s Izraellel kapcsolatos nyilatkozatai csak akkor váltak a baloldal számára elviselhetetlenné, amikor átlépett a polgári pártok táborába.

Karsli nyilatkozatát követő viták egyértelműen jelezték azt is, hogy a németországi politikai elitet – miként egész Európát – felkészületlenül érte, hogy a mind nagyobb számban érkező bevándorlók, egyre kevésbé tartják magukra nézve kötelezőnek új hazájuk politikai életének tabuit. Ráadásul éppen a multikulturális társadalom híveinek kellene újragondolniuk néhány bevett kliséjüket, mint például azt, hogy nacionalista, antiszemita csak a primitív bennszülött lehet.