Stefaniták lovagrendje

Nehéz történelmünk egyik következmé nye, hogy ma csak kevesen tudják: a Cruciferi Sancti Stephani Regis, azaz mai magyar nevén a Szent István lovagrend eredete egészen Szent István királyunkhoz vezet vissza. Pedig az akkori egész keresztény világ a Királynak ezt a művét (is) rendkívül nagyra értékelte. Ugyanis a Kr. u. első ezredforduló a Szentföldön keresztényüldözést, az iszlám fanatizmus tombolását hozta, amely – Istennek hála – 1017-ben a béke és a szabad vallásgyakorlás helyreállásával véget ért. A keresztények újjáépíthették templomaikat, újra indultak zarándoklatok, s ezek segítésére ispotályokat, zarándokházakat építettek. Ez a keresztény lovagrendek kialakulásának kezdete. Az 1020-as években létesült Jeruzsálemben a Keresztelő Szent János nevét viselő zarándokház és ispotály, amelyből majd a johannita (azaz ma máltai) lovagrend nő ki, míg 1027-ben megkezdődött a Szent Sír-templom újjáépítése, kialakítva maga körül a Szent Sír lovagrend alapjait.
A templomépítési és újjáépítési mozgalom és a szentföldi zarándoklatok segítésének egyik meghatározó alakja Szent István, a magyarok királya, aki már 1017–1018-ban megnyitja és biztosítja a hazánkon átvezető zarándokutat mind Jeruzsálem, mind Róma felé. Ehhez kapcsolódva (mai tudásunk szerint) Esztergomban és Hainburgban, valamint a római úton Ravennában és Rómában, a jeruzsálemi úton Konstantinápolyban és Jeruzsálemben alapított zarándokházat és ispotályt, benne szerzetesi gyülekezettel. Már életében emiatt is nagy elismerésnek örvendett, s Szent László király alatt, Szent István király szentté avatása idején az alapítások erősek, virágoznak. (A római ház egyik faldarabja ma a Szent Péter-bazilika sekrestyéjének egyik falrésze.) Györffy György kutatásai alapján még azt is valószínűsítette, hogy Szent István király utolsó napjait az esztergomi (stefanita) ispotályban töltötte, annak templomában ravatalozták fel a temetésre Alba Regiába szállításáig.
Ezek a Szent István-i, azaz stefanita szerzetesi közösségek – ugyanúgy, mint a johannita (ma máltai) és más hasonló közösségek – megerősödtek. Feladataikhoz, éppen az ispotályosi munka következtében, hozzátartozott a zarándokok és általában az elesettek segítése mellett a védelmezésük is, majd tudatosan vállalták a hit, az egyház, a keresztény közösség és a rászorulók akár fegyveres védelmét is. A XII. században ennek folytán az ilyen közösségek, így a Szent Ágoston-i regulát követő stefanita közösségek is, lovagrendekké alakultak. 1150–60 között II. Géza, a második lovagkirály és Manfréd bíboros, akkori pápai követ segítségével a jeruzsálemi Szent István-házzal mint központtal III. Sándor pápa Cruciferi Sancti Regis Stephani néven lovagrenddé fogadta őket. Jeruzsálem 1187-ben végleg elesett, az ottani központ megsemmisült, s ezért III. Orbán pápa új bullában (ma is megtalálható az esztergomi Érseki Levéltárban) az esztergomi házzal mint központtal azonnal megújította a lovagrend elfogadását. A rend ekkor erős volt, az is ezt példázza, hogy a Cruciferi Sancti Regisről kapta a nevét például Torda mellett a Keresztes-mező… A hazánkban időközben megtelepült johannita, templomos és más testvérekkel együtt 1241-ben a muhi csatában nagy veszteségeket szenvedett, de ebből még talpra állt. A Mohácshoz vezető hosszú török háború alatt azonban meggyengült, s a török hódítással, Esztergom és a rend hazai birtokai török megszállásával, a keresztesek elestével elődeink működése megszakadt.
A török kiűzése után az egész hazai földön újra erősödésnek indult egyházban felmerült a stefaniták működésének megújítása is, de ezt keresztezte a Mária Terézia által alapított Szent István Rend (világi) kitüntetés. Így csak több száz év múltán, a XX. század végén támadhatott fel, amikor – hosszabb előkészület után – 1993. augusztus 20-ától Paskai László bíboros elfogadta és engedélyezte a Szent István lovagrend, egyházi magántársulás működését, egyházi és világi jogi személyiségét is biztosítva. Mivel most nincs királyi indító adomány sem, erős nemzetközi háttérintézmény sem, a szegénységből építkezünk, mint oly sokan mások. Alapvető célunk az elődöknek tekintett régi stefaniták szellemiségének, lelkiségének követése az evangéliumi életforma minél jobb megélésében és a rászorulók, különösen a teljes magyarság segítésében.
A XXI. század elején nem kevesebb a feladat, mint ezer évvel korábban. Mindenekelőtt a magunk életét kell rendben tartanunk, megjobbítani igyekeznünk, amihez nagy segítség a szeretet, a hit, a remény, a bölcsesség, a bátorság, a türelem, az igazságosság, a becsület, a szelídség, a jóindulat, az irgalmasság, a mértékletesség és a szemérmesség erényeinek minél teljesebb követése. Ugyanezt szolgálja a Szent István király Intelmeiben foglaltak megértése és megélése, különösen azon kijelentéséé, hogy „minden ember azonos állapotban születik”, és hogy „semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség”. Így felkészülve pedig már képesek lehetünk a rászorulók megsegítésére a társadalom újraevangelizálásában, a keresztény egység szolgálatában. Képesek lehetünk a hit és a keresztény értékek (köztük a felsorolt erények) védelmére, a keresztény közösség (az Egyház) szolgálatára.
Az Úr kétezer éve mondta egyszer, hogy „szegények mindig lesznek veletek”. Mivel ráadásul a munkás kevesebb, mint a munka, elődeinkhez hasonlóan nekünk is, remélt követőinkkel együtt is sok a tennivalónk.