Louis de Funes de Galarza néven látta meg a napvilágot 1914. július 31-én Courbevoie városkában, régi sevillai nemesi család leszármazottjaként. Apja eredetileg ügyvéd volt, ám egy idő után jövedelmezőbb foglalkozás után nézett, hogy családját eltarthassa, s gyémántkereskedő lett. A kis Louis tanulmányai meglehetősen kaotikusak voltak, bár az korán feltűnt, hogy különös érzéke van a zenéhez, a rajzhoz és a mókázáshoz. Nem sokáig koptatta az iskolapadot, korán dolgozni kezdett, s többféle foglalkozást is kipróbált, többek között volt kirakatrendező, majd műszaki rajzoló egy autógyárban. Állandó tréfáin munkatársai ugyan jól szórakoztak, de főnökei nehezen viselték a bohóckodást, s hamar megváltak tőle.
A második világháború kitörésekor hátpanaszai miatt a katonaságra alkalmatlannak találták, s ekkor lett a Pigalle egyik bárjának zongoristája. Bár ezt a munkát nagyon szerette, érdeklődése egyre inkább a színház felé vonzotta, s 1941-ben beiratkozott René Simon színiiskolájába. Úgy gondolta, alkata a romantikus, titokzatos és búsképű ifjak megformálására predesztinálja, de mestere hamar kiábrándította ebből a téveszméből. A színiiskola azonban mégis hasznosnak bizonyult, mert itt kötött barátságot Daniel Gélinnel, aki később elindította filmes karrierjét.
1943-ban Funes megnősült, felesége egész életében társa és később legjobb ügynöke volt, ő segített férjének válogatni a szerepajánlatok közül. Két fiuk született: 1944 januárjában Patrick, aki ma jó nevű orvos, majd 1947 augusztusában Olivier, aki néhány filmszerep eljátszása után az Air France pilótája lett.
Funes filmes pályája 1945-ben indult. Ekkor találkozott ismét Gelinnel, aki beajánlotta Jean Stellinek a Barbizoni kísértés című filmhez. Az alakítás igazán nem okozott gondot Funes-nek, hiszen mindössze be kellett csuknia egy ajtót. Viszont ezt követően több epizódszerepet is kapott, többek között Radványi Géza francia filmjeiben is játszott. Ebben az időben Funes, hogy családját fenn tudja tartani, rengeteget dolgozott: délelőtt szinkronizált, délután forgatott, este pedig színházban játszott.
Az első jelentősebb szerepet, a cinikus Jambier-t Autant-Lara 1956-os Átkelés Párizson című munkájában kapta. Partnerei Gabin és Bourvil voltak, ám a három színész kapcsolata a forgatáson kívül nem volt felhőtlen: Gabint bosszantotta Funes mókázása, s az, hogy Bourvil nem osztozott vele a bosszúságban. Funes egyébként később sem volt túl jó viszonyban partnereivel: Fernandel például egyszerűen nem vett tudomást róla, Jean Marais pedig több alkalommal nem éppen hízelgően nyilatkozott Funes-ről.
A legfurcsább viszony Bourvilhoz kötötte, akivel olyan hatalmas közönségsikert aratott filmekben játszott együtt, mint a Gérard Oury rendezte Az ügyefogyott (1964) és az Egy kis kiruccanás (1966). A rossz nyelvek szerint a feszültség oka egyrészt a fizetésbeli különbség volt, másrészt az, hogy egyikük esetleg több időt töltött a vásznon, mint a másik. Funes azonban több interjúban cáfolta ezeket a híreszteléseket, s elmondta, hogy igazán csodálta Bourvil játékát, s szívesen dolgozott vele.
1963 fordulópont volt Funes életében, ekkor forgatta Jean Girault A saint-tropez-i csendőr című vígjátékot, melynek címszerepét Funes kapta. A film óriási siker volt, olyannyira, hogy további öt rész is készült ebből a szériából. Girault és Oury mellett más neves rendezők is szívesen forgattak vele, így például André Hunebelle, akinek Fantomas-filmjeiben Juve felügyelőt alakította, szintén fergeteges sikerrel. A filmezés mellett Funes a színháztól sem távolodott el, nagyon népszerű volt például az Oszkár című darab, melynek főszerepét éveken keresztül játszotta.
A túl sok munka, a felfokozott élet miatt Funes 1975-ben infarktust kapott, s huzamosabb ideig pihenni kényszerült. Felépülése után azonban Claude Zidi felajánlotta neki a Szárnyát vagy a combját című filmjének főszerepét, melyet Funes örömmel fogadott. Mint mondta, itt legalább lehetősége volt egy kicsit érzelmesebb és árnyaltabb figurát megformálnia. 1980-ban Girault filmre vitte Moliere A fösvény című darabját Funes-vel a főszerepben, akinek ezzel régi álma valósult meg. A siker azonban elmaradt, a közönség és a kritika is fanyalogva fogadta a filmet. Funes még egyszer visszatért hát a jól bevált csendőrfigurához, s 1982-ben elkészült A csendőr és a csendőrlányok címmel a sorozat utolsó darabja. Nem sokkal később, 1983. január 27-én Funes újabb infarktust kapott, de az orvosok ekkor már nem tudtak segíteni rajta.
Funes pályafutása alatt több mint 130 filmben játszott, melyek között voltak kevésbé sikerültek is. Igazi műfaja a burleszkbe hajló vígjáték, melyben megcsillanthatta ezerarcúságát, gesztusainak és mimikájának sokféleségét. A kritika sokszor felrótta neki, hogy játéka nem elég átélt, gyakran teljesen külsődleges, eszközei harsányak, mimikája túlzott. A közönség azonban nem osztja a bírálók fanyalgását, filmjei ma is népszerűek, s napjainkban is az egyik legnépszerűbb francia komikusként tartják számon szerte a világban.
origo.hu
Kemény üzenetet küldött Gyurcsány volt felesége, szorul a hurok Magyar körül
