-KILÁTÓ-
Ki nem álmodozott már hosszú téli estéken? Például arról, hogy el kéne utazni az örök nyárba, ahol mindig zöld a növényzet, virágok pompáznak, gyümölcsszagúak a reggelek és nem kell sohasem fagyoskodni, fűteni. Elég lenne egy hét is, elszakadni a ködös, nyirkos hétköznapoktól, feltöltődni egy kis napfénynyel, energiával. Nem kell sok ruhát becsomagolni, egy kis bőrönddel el lehet repülni az Egyenlítőn is túl, az ötödik szélességi fokra. Célszerű rétegesen öltözködni, hogy a mínuszokból felszállva, majd a harminc fokba megérkezve legyen mit levetni mindjárt a repülőtéren, és a nagykabátot is el kell süllyeszteni valahová. Afrikába készülődve másról is kell gondoskodni, védőoltást kérni sárgaláz ellen, beszerezni a maláriagyógyszert, de a hepatitis elkerülésére is adhatnak szérumot. Amikor már minden rendben van, csak kényelmesen hátra kell dőlni a repülőgép ülésén, s várni a sokfogásos menüt, hiszen az utazás több mint tíz óra.
Hosszú ez az idő. Át lehet gondolni az utazás előzményeit, s annak végső célját. Az ember még ekkor sem tudja pontosan, hogy még mindig álmodik, vagy ez már a valóság. Ki hiszi el azt nekem, hogy tízezer kilométert repülök azért, hogy megismerjek egy útszéli gyomnövényt? Ha tíz évvel ezelőtt egy jósnő azt mondta volna nekem, hogy egyszer egy gyógynövény jóvoltából jutok el Afrikába, kinevettem volna. Most már tudom, hogy az élet néha különös, meglepő fordulatokat rejteget. Az ember sorsát akár egy gyomnövény is gyökeresen megváltoztathatja.
Úgy, mint Tamás Eszterét, aki a hetvenes években egy afrikai országban vállalt munkát. A kolozsvári tanárnő kémiát és fizikát tanított francia nyelven egy általános iskolában. Egyszer csak megbetegedett, fájdalmai egyre nagyobbak lettek. A gyógyszeres kezelés nem segített a daganatos betegségen, ezért Európába kellett volna utaznia egy műtétre. Ekkor javasolta neki egy ismerőse, hogy próbálja ki az Euphorbia hirta nevű gyógynövény főzetét. Az ottani emberek ugyanis ezzel az útszéli gyomnövénnyel sokféle betegséget gyógyítanak. Eszter hitt a növény erejében, és valóban meg akart gyógyulni. Inni kezdte a belőle készült teát, és már az első hét után javult az állapota. Három hónap múlva pedig teljesen meggyógyult. Megmenekült a műtéttől, és egyre nagyobb érdeklődést tanúsított az életét megmentő növény iránt. Tapasztalatokat gyűjtött afrikai gyógyítóktól, nagy európai könyvtárakban és klinikákon szerzett információkat. Közben arra gondolt, hogy ezt a növényt el kell vinni Magyarországra és Erdélybe is, hogy gyógyuljanak tőle az emberek. Eszter nem költözött vissza Kolozsvárra, hanem családjával együtt Baranyában telepedett le, még a kilencvenes évek elején.
Ismeretlenül kellett kapcsolatokat kiépítenie, hivatalból hivatalba járva megismertetni, elismertetni a gyógynövényt és a belőle készített teát. Nem is annyira az üzletet látta benne, hanem a jó szándék vezérelte, hogy segíthessen az embereken, hogy fogódzkodót nyújtson nekik, reményt villantson föl előttük. Az indulás nehézségei után hamarosan jöttek a sikerélmények, a növény főzetétől egyre többen gyógyultak meg, aminek híre szájról-szájra terjedt. Rákos daganatok is elmúltak, de erről nem nagyon szabad beszélni, mert klinikailag nem igazolta még senki. A tea hivatalosan csak gyomor- és bélpanaszok kezelésére alkalmas, normalizálja az emésztést. Viszont sok orvos és természetgyógyász szerint a legtöbb betegség, például az immunrendszer gyengülése is az emésztőrendszer zavaraira vezethető vissza.
Eszter azóta issza a teát, és bennünket, vendégeit is azzal kínál minden reggel fia zanzibári házában. Sanyi a növény miatt ment vissza Afrikába, csak pár évig élt Magyarországon. A most harmincegy éves fiatalembernek nem volt nehéz a váltás, mert ötéves korától ezen a kontinensen gyerekeskedett. Ugyanolyan jól beszél angolul, franciául, szuahéliül, mint magyarul. A szigeten és Dar es Salaamban, Tanzánia legnagyobb városában sokan ismerik őt. Alexnek hívják. Zanzibáron házat bérel. Ott veszik át a gyerekek, asszonyok által gyűjtött növényt, az udvaron válogatják, tisztítják, szárítják, majd csomagolják, és a közeli repülőtérre szállítják. Sanyi jórészt ezzel foglalkozik, de újabban papaya- és ananászszárítmányt is készít, magyar megrendelésre. Közben magyar élelmiszereknek keres kinti piacot. Pár éve nyitott egy magyar éttermet Dar es Salaamban, de ráfizetett az üzletre. Kevesen tértek be hozzá, és az alkalmazottak is sokszor meglopták. Kelet-Afrikában, egy volt szocialista országban nem egyszerű vállalkozónak lenni. Sokkal több stresszel jár, mint például nálunk.
Az ide látogató európainak tudomásul kell vennie, hogy sok a szegény ember, körülbelül negyven százalékos a munkanélküliség. Amikor leszállunk a repülőről, vagy hajóra szállunk a kikötőben, többen is vinni akarják a csomagjainkat. Zanzibár belvárosában, a világörökség részeként ismert, gyönyörű, ütött-kopott Stone Town-ban sokan szólítanak meg, és ajánlkoznak, hogy elkísérnek bennünket. Azt mondják, megmutatják a főbb nevezetességeket, az olcsó üzleteket és vigyáznak ránk, nehogy kiraboljanak. Barátságosak, kedvesek, fülig ér a szájuk ezeknek a fiatalembereknek, akik pár száz shillingért őrködnének felettünk. Főleg sötétedés után nem biztonságos a városban kóborolni, mert a videokamerát, a válltáskát könnyen meglovasíthatják, figyelmeztet egy koromfekete bőrű srác, amikor késő este az óceán parti ligetben bámészkodom. A város apraja-nagyja az utcán tartózkodik, éppen most ért véget a ramadán. A nagyrészt muzulmán vallású szigetlakók negyven napig tartó böjt, lelki és testi megtisztulás után végre napfénynél is ehetnek, ihatnak és szórakozhatnak. Hatalmas szabadtéri területen kínálják a finom falatokat, halat, csirkét, birkát sütnek. Több százezer ember tolong az utcákon, rengeteg a gyerek, a fiatal. Valamennyien színes, tiszta ruhákban. A közeli épületben lévő diszkóból igazi, vérpezsdítő afrikai zene hallatszik. A Jambo, jambo című slágert halljuk innen is. Ezt fújják mindenhol, a lemezárusok ezzel csalogatják a turistákat. A jambo egyébként a szuahéli nyelvű köszönés. Sűrűn halljuk, hiszen a zanzibári emberek jó köszönők, az idegent megszólítják. Úgy, mint hajdanán nálunk egy faluban, ráköszönnek az ismeretlenre és mosolyognak. Majd megkérdezik: how are you? Ezt már angolul, hiszen abban reménykednek, hogy ha ők beszélik ezt a világnyelvet, akkor a távoli fehér ember is. Nagy úr a kényszer, meg kell tanulni angolul, ha valaki boldogulni szeretne. A sziget jövője ugyanis az idegenforgalom fejlesztésében rejlik.
Fehér homok, az Indiai óceán fölé hajló kókuszpálmák, örök nyár. Mintha csak itt forgatták volna az ismert kókuszos csoki reklámfilmjét. Ez az a part, amiről sokan álmodnak, s a gazdagabbak meg is találják, például a hasonló fekvésű Seychelle-szigeteken. Ott már felkészültek az idegenforgalomra, míg Zanzibáron nemigen terjedt el ez a megélhetési forrás. Pedig a sziget vonzereje éppen abban rejlik, hogy szinte érintetlen, nem épültek tömegesen luxushotelek a parton. A meglévő néhány is a tájba illeszkedő, főleg faszerkezetes, nádtetős, de belülről minden kényelmet biztosító szálloda. Sok van közülük idegen kézben, de úgy tűnik, az önállóságáért küzdő zanzibáriak keményen ellenállnak a külföldi tőke kísértésének. Kiárusíthatnák az egész szigetet, akkor talán csökkenne a munkanélküliség, jobban boldogulnának az emberek, de ez a föld elveszítené természeti szépségeit és történelmi értékeit. Mert ide most az jön el, aki vissza szeretne utazni a múltba, hogy beleharapjon abba a tiszta levegőbe, amiből már egyre kevesebb van a nagyvilágban. Itt még nyíltszívűek az emberek, főleg a falvakban, ahol az idegent még a sárral tapasztott viskójukba is beengedik. Nem szégyellik, hogy ott csak egy tiszta fekhely található, meg egy tűzhely, edényekkel. Ruhásszekrény nem kell nekik, mert az egyik öltözékük rajtuk van, a másik pedig odakint szárad.
A parasztok fő megélhetési forrása a fűszer- és gyümölcstermesztés. Zanzibárt a fűszerek szigeteként is emlegetik, hiszen a fahéjtól a vaníliáig, a gyömbértől a curryig itt minden megterem. A levegőben, főleg a kikötőben szegfűszeg illata terjeng. A turistáknak a farmokon fűszerbemutatókat tartanak, s ilyenkor szemügyre lehet venni az egyéb kultúrnövényeiket is. Ismerik a kukoricát, de a legtöbb helyen maniókát termesztenek. Ennek gumóját megszárítják, megőrlik, és ezt a lisztet használják a főzésnél, sütésnél. A kókuszpálmák mindenhol ott virítanak, gyümölcsüket felbontva finom üdítőitalt kapunk. Megterem itt minden trópusi gyümölcs, a narancs, az ananász, a papaya, a mangó, a banán, a pesen, az avokádó. Az emberek másik fő éléskamrája az óceán, ahonnan a tenger gyümölcseit takarítják be. Itt minden az egészséges életmódot szolgálja, vegyszereket nem használnak. Ebben a földi paradicsomban azonban mégis nagyon szerényen élnek az emberek. Mintha nem is érdekelné őket, mit hoz a jövő. Általában sok gyereket vállalnak. Ez alól kivétel állandó kísérőnk, a gépkocsivezető Bomba, akinek csak egy lánya van. Azt mondja, előbb az ő jövőjét szeretné megalapozni, s ha ez sikerül, jöhet a következő gyerek. Muzulmán ő is, de neki csak egy felesége van. Juszufnak viszont több is volt, s hogy hány gyereke van, maga sem tudja. Vele azért találkozunk, mert súlyos prosztatabetegségéből az Euphorbia hirta főzetétől gyógyult meg. Ezt kezelőorvosa is bizonyítja.
A friss széna bódító illata terjeng a szobámban. A sarokban néhány zsákban szállításra vár a szárított gyógynövény. Remélem, belélegezve is jótékony hatású. Reggel a müezzin imájára ébredek. Közel van hozzánk a templom, amelynek tornyára hangszórót szereltek. Papayát, avokádó salátát, ananászt és mangót kapok reggelire. Szalma, a fiatal házvezetőnő az utolsó éjszakára is tiszta ágyneműt húz, hogy könnyű álmom legyen. Aznap még megnézzük a vörös kolobuszmajmokat, amelyek csak itt élnek, sehol máshol a világon. Motorcsónakkal bemerészkedünk az óceánba, távol a parttól, hogy delfinekkel találkozzunk. Csapatostul jönnek, megmutatják magukat, s ezzel is segítik a kíváncsi turistákból élő hajóst. Megmártózunk az óceánban, vize kristálytiszta és termálmeleg. Búcsúzóul megcsodáljuk az afrikai naplementét, ami nem olyan lassú, mint nálunk. A Nap hirtelen merül alá az óceánban, és gyorsan besötétedik. Ekkor már tudom, hogy az álom nemsokára véget ér. Mielőtt felébrednék, a Dar es Salaamból felszálló repülőgép nem húz el a Kilimandzsáró felett, mint általában. Leereszkedik teljesen közelre, megkerüli a csúcsot, hogy a gépen tartózkodó külföldi tévétársaság szép felvételeket tudjon készíteni. Keveseknek adatik meg ez a lélegzetelállító élmény. Hó fedi a csúcsot, mint otthon nálunk az egész országot.
origo.hu
Tragédia Gödöllőn: iskolai bántalmazás miatt vethetett véget életének a kislány
