Minden szentnek?

Még az olvasóktól rendszeresen kapott sok jó kérdés között is szinte csemegeszámba megy az, amellyel Cserey Miklós ajándékozott meg nemrégiben. A legnagyobb örömmel válaszolok rá itt, az Anyanyelvi őrjárat rovatban. De lássuk csak, hogy miről is van szó! Idézek Cserey Miklós leveléből.
„Nagyon régen bosszant némely közmondás gondolkodás és értelem nélküli használata, ami nemegyszer ellenkezőjére fordítja a mondás értelmét. Már nem is emlékszem rá, hogy mikor hallottam helyesen ezt a mondást: Még egy szentnek is maga felé hajlik a keze. Ehelyett minduntalan ezt hallom, olvasom: Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ez értelmetlenség. A szent állapot egyik jellemzője éppen az emberi erények hősi fokon való gyakorlása. Így valóban magvas megállapítás az, hogy olykor még egy ilyen kiváló személy sem képes ellenállni önös érdekeinek, azaz néha még egy szentnek is maga felé hajlik a keze. De minden szentnek? Ez a forma, azon kívül, hogy értelmetlen, még feje tetejére is állítja a szép mondást.”
Hálásan köszönöm a remek kérdést! A benne levő fejtegetés teljesen logikus. Ám megvallom, bennem sohasem keltett hasonló ellenérzéseket a Minden szentnek maga felé hajlik a keze közmondásváltozat, mert bár eszmei mondanivalója csakugyan az, hogy ’mindenki a saját érdekeit tartja szem előtt’, én ezt sohasem éreztem bántónak. Még a szentek „szempontjából” sem , ugyanis a szenteknek többnyire a művészi ábrázolásokon is maguk felé hajlik a kezük. Vagy azért, mert imádkoznak, s kezüket maguk előtt tartják összetéve, vagy mert önkéntelenül a bensőjükben rejlő nemes érzésekre, mély hitükre utalnak ezzel a mozdulattal. Ha az ember Van Dyck, Verrocchio, Jordaens vagy más jeles festők szenteket ábrázoló alkotásaira gondol, nem érzi szentségtörésnek a közmondást. Ám elismerem, ez a mentegető válasz még legföljebb csak némi gyógyír, de nem igazi válasz levélírónk kérdésére. Az ugyanis most következik.
E közmondás a régi nyelvben nem egészen így hangzott. Nem is úgy, ahogy levélírónk gondolja. Lehet, hogy szűkebb körben csakugyan élt vagy él a Még egy szentnek is maga felé hajlik a keze változat, de szótárainkban ennek sehol nem találom nyomát. Ellenben a 19. században még csakugyan nem a ma megszokott forma járta, hanem ez: Szentnek is maga felé hajlik a keze. Ezt az általánosító minden névmás nélkül, gondolom, még levélírónk sem érezné bántónak, feje tetejére állítottnak. Mint ahogy ezt a szintén régi nyelvi mondást sem: A pap is csak vétkezik, ha jó kedve érkezik. Ez sem azt sugallja, hogy minden pap, hanem inkább azt, hogy olykor még a pap is vétkezik.
A 19. század végéig csak ez a „Szentnek is…” kezdetű forma élt. Ez található meg Ballagi Mór 1873-ban megjelent nagy szótárában, s ez olvasható Almásy János Magyar közmondások gyűjteménye című, 1890-ben megjelent munkájában is. Csakhogy akkoriban még élt egy másik, mára már kiveszett közmondás is, amely így hangzik: Minden szentnek vagyon mennyországban helye. Jelentése: ’jó emberből soha sincs több a kelleténél’. Balszerencsénkre ez a két mondás a 20. század elején valamiképpen egymásba gabalyodott, s „eredményül” az a valóban félreértésre okot adó forma kerekedett ki s állandósult belőle, amely olvasónkat levélírásra ihlette.
Mit tehetünk? Most már semmit. A keveredésben részt vevő korábbi formák mára már lényegében kihullottak a nyelvhasználatból, a Minden szentnek maga felé hajlik a keze forma ellenben él, sőt elég gyakori közmondásnak számít. Most már fogadjuk el, s ne a szentek bírálatát érezzük ki belőle, hiszen ez eredetileg sem volt benne, hanem, ezt hallván, inkább a szenteknek bennünket is a jámbor, áldozatos életre csábító, magukhoz hívó mozdulata jusson eszünkbe!