Nemzetiségi probléma Magyarországon?

A szomszédos országokban, lemondtak a Magyarországon élő véreikről, amiért „cserébe” elvárták, - s mindmáig elvárják - hogy Budapest is vegye tudomásul a határokon túli magyarok asszimilációját.

A szilárdan SZDSZ-es kézben lévő – a kuratórium vezetője az a Törzsök Erika, aki a párt megbízásából 1994-1998 között a Határokon Túli Magyarok Hivatalát vezette – „Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány” által végeztetett felmérés szerint, a magyar lakosság többsége helyeselné, hogy hazai kisebbségeink származási alapon jussanak a parlamentbe.

Mielőtt a felmérés elkészítésének feltételezhető indokaival foglalkoznánk röviden érdemes összefoglalni a magyarországi nemzetiségek helyzetének legfőbb problémáit. A trianoni békében meghúzott határok összesen két kisebbség, a németek és a szlovákok esetében hagytak Magyarországnál a megmaradáshoz minimálisan szükségesnek tartott százezer főt.

A magyarországi szlovákság sorsát a II. világháborút követően benesi Csehszlovákia által kierőltetett „lakosságcsere” pecsételte meg. Az akció során a magyarországi szlovákok több mint kétharmadát, majd 80 000 személyt költöztettek a Felvidékről elűzött magyarok helyére.

A magyarországi németség gerincét – a rendkívül súlyos háborús veszteségeken túl – a potsdami határozatok törték meg, melyek a teljes közösség Németországba deportálásáról döntöttek. A volt Németország területén uralkodó katasztrofális ellátási helyzet okán azonban 1948-ra gyakorlatilag leállították a deportálásokat, így a németek fele, közel 200 000 fő Magyarországon maradhatott.

A létező szocializmus – mint annyi más kérdést – a nemzetiségi kérdést is megoldottnak nyilvánította, miután kegyesen engedélyezett számukra néhány hagyományőrző néptánccsoportot. Ráadásul a szomszédos országokban, lemondtak a Magyarországon élő véreikről, amiért „cserébe” elvárták – s mindmáig elvárják – hogy Budapest is vegye tudomásul a határokon túli magyarok asszimilációját. Ez a szemlélet különösen Pozsony és Bukarest esetében maradt fel napjainkig változatlanul, a magyarországi románok és szlovákok egyetlen feladata, hogy kellő hangerővel sopánkodjanak elnyomattatásukról.

Amit többek között a gyulai ortodox püspök jó sztahanovista módjára teljesít is. Ugyanakkor a gyakorlatban – például tanárok, vagy taneszközök küldésével – a minimumot sem teszik meg a magyarországi kisebbségekért, valószínűleg attól félnek, hogy ebben az esetben nem tudnának a hasonló magyar igényekkel szemben érvelni.

Több ország példája is azt mutatja, hogy a nemzetiségi alapon delegált képviselők kisebbségi érdekvédelem helyett gyakran a kormánytöbbség megvásárolható biztosítékaivá válnak. Erre jó példa a román parlamentbe „nemzetiségi” alapon delegált 12 képviselő esete. Akik gyakran, pusztán fantom szervezeteket képviselnek, s javadalmazásuk is döntően a kormány jóindulatától függ, így nem meglepő, ha a megkérdezett szakértő nem emlékezett olyan esetre, hogy ezen honatyák és honanyák a kormány előterjesztése ellen szavaztak volna. Hasonlóan kijelentették a varsói parlamentbe kooptált „dísznémetek” is, hogy szavazataikkal feltétlenül támogatják a kisebbségbe szorult Leszek Miller kormányát.

Annak komolyságát, hogy milyen hatalmas az igény a nemzetiségi képviselőknek a parlamentbe juttatására, jól jelzi a ma már sajnos jórészt feledésbe merült 1998-as választási eredmény. Ahol egy a fenti igényt programjául tűző szervezet, a Nemzetiségi Fórum országos szinten alig 7000 voksot volt képes elérni. (Persze felvethető a kérdés, ha a probléma olyan égető, mint ahogy azt Törzsök Erika és az ilyen alkalmakról elmaradhatatlan Kaltenbach Jenő ábrázolta, akkor mi akadályozta meg 1994 és 1998 között az alkotmánymódosításhoz szükséges többséggel rendelkező szociál-liberális koalíciót, hogy e kérdést szabályozzák?)

Ezért talán nem járunk messze a valóságtól, ha arra gondolunk a sajtótájékoztatónak és az egész „kutatásnak” az értelmét az SZDSZ alapvető hobbija adja, nevezetesen minden lehető és lehetetlen alkalommal bírálni és gyengíteni a magyar (nemzet)államot.