Ember a volánnál

Vidéki ember, amikor felvetődik Pestre – pláne ha csak ritkán, messziről (netalán külországból, azaz duplán nem idevalósi) –, az egyik legnehezebben megszokható furcsaság a tömegközlekedés járművezetőinek ridegsége. Jó sokáig én is fennakadtam rajta, hogy metró, busz, villamos ajtaja minden esetben kérlelhetetlenül becsukódik azok orra előtt is, akik pedig biztos valami fontos ügyben szaporázták meg lépteiket vagy iramodtak neki a bemért távolságnak, amikor már virított a sárga lámpa, szólt a berregő vagy csakhogynem lecsengett a sürgetve tessékelő géphang az indulás pillanatában. Szinte együtt mozdult a lábam, a vállam a loholókéval, jaj, csak egy macskaugrás, egy verébszökellés, és elérik a szerelvényt, mely azután már száguld is velük nyomban a cél felé, s míg odaérnek, kicsit kifújhatják magukat: ha ez sikerült, sikerülni fog szép sorjában a többi is, sikerül minden…
A menetrend nemcsak Pesten nagy úr, hanem a világ legtöbb metropolisában is, ahol rosszul jár, aki kényelmeskedik, elvesztegeti az idejét. Akkora folyton mozgó sokaság hömpölyög a városokban, hogy visszaütne, a gördülékenységet megakasztaná és a többi utas haragját vívná ki, ha valaki elkezdene várogatni minden ilyen-olyan tohonyát és tüsténkedőt, aki csak most kap észbe. Vessen magára inkább minden lemaradozó, nincs különbség! A többség szava, jól megfontolt érdekéből fakadóan, ez: senkire nem lehetünk tekintettel. Az élet nem áll meg temiattad.
Lassan-lassan hozzáidomított ehhez a tempóhoz a közmegegyezés, melyet akarva, nem akarva el kellett fogadnom, mit is tehettem volna ellene? Eltartott persze egy ideig: eleinte még sajnálkozva néztem azokat, akikben felpislákolt az illúzió, hogy elérhetik a sóvárgott járatot, megkegyelmez nekik, kivételt tesz velük a forgalom futószalaga, aztán szégyenkeztem miattuk magamban, hogy lehetnek ilyen görcsösek, utóbb, megbocsátóan, kezdtem kissé mulatságosnak érezni hiábavaló igyekezetüket, majd a közöny álarca alatt a rosszallás hulláma is fel-felcsapott bennem, amiért némelyek képtelenek átlátni a helyzetet.
Ahhoz, hogy ekkora rendszer működhessen, kell a bizalom a menetrendben, és fontos, hogy ez az elv áthassa az egész emberbolyt. Ha elfogadom ezt a szabályt, alkalmazásának jótéteménye, ezt kell észbe vésnem, valamikor majd nálam csapódik le. Talán bosszant, ha az orrom előtt egyszer becsukódik az ajtó, de nyugodt lehetek benne, hogy mindenki más orra előtt is be fog csukódni, amikor más alkalommal történetesen engem hátráltatna, ha a jármű felvesz egy késlekedőt, és még egyet, meg még egyet, amiből új meg új további késéseknek lennénk kitéve mi is mind, akik már lovon vagyunk. Körbeérne és végtelenül sokszorozódna a késés, mindenki mindig csak loholna, és sehogy sem tudná utolérni magát.
Ehelyett a járművek látszólag kíméletlen haladása a pontosság kívánalmát körözteti a fejekben a város emberkeringése által. Csak semmi lazaság!
Olvastam persze én is az egymással hadakozó lágyszívű Settembrini és a konok Naphta párbeszédeit Thomas Mann Varázshegyében, hallottam ezt-azt olyan fogalmakról, mint a természetes kiválasztódás vagy mint a szociális háló, sőt a réges-régi, szent hittétel is felrémlik előttem, amely abban a példázatban ölt testet, hogy ha a tenger végtelenjén két jelölt lenne egy szál menekítő deszkára, akkor isten mutatkozna meg választásunkban (vagy előtörne őstermészetünk barbársága).
Még a Titanic regényét is ismerem, amikor utoljára nyilvánult meg emberekben az önfeláldozó kegyelem a cinizmus és haszonelvűség végleges térhódítása hajnalán…
No, de hagyjuk a nagy elveket – súgta józan eszem –, amikor például olyan egyszerű praktikákról van szó, hogy ha a mozgólépcsőn jobbra sorol mindenki, akkor mellettük azok is szabadon nyomulhatnak, akiket űz a sietség. (Hagyjuk akkor is, ha talán van, aki tud a rossz ízű emlékről: efféle pedantériát mint kiközösítő polgári erényt legelőször a hitleri időkben követeltek, hogy könnyebben üldözőbe vehessék és elbánhassanak a rendbontókkal…)
Jó múltkorjában a város külterületére szólított a dolgom, ahová ritkán jár a busz, esti órán, jól elszaladt az idő, rám sötétedett, s a keresztutcából talán harminc méterre pillantottam meg a 98-ast, mely jobbra már beállt, egykettőre felvette az egyetlen felszállót, s már kijelzett. Reflexszerűen meglódultam, bosszankodva, hogy fél óra hosszat rostokolhatok itt, hiszen már akkor sem érném el, ha a megállóban történetesen tovább időzik, a sötét utcában nem is látja szaladásomat a sofőr; lemaradok úgyis, csak a lendület visz tovább.
És a 98-as, mikor valójában már letettem róla, befékezett a keresztutcán éppen, hogy csak túlhaladva, merőben szabálytalanul megállt megállóhelyen kívül, egyedül az én kedvemért.
A váratlanság csodálkozó örömével pattantam fel a hátsó ajtón, a vágtától lihegve, szinte el sem hittem, hogy találtatnak még szanitécek, akik enyhíteni tudják s hajlandók a kórságot: a városi lelki sivárságot. Mert nekem az a sofőr az volt, jótevőm, hiszen elrontott óra helyet szerzett nekem egy jó estét. Nekem, aki belesimulva, beleidomulva a városi világba, magamat győzögetve elfogadtam már a menetrend mindenek felettiségét. Meg is köszöntem a végállomáson a győzelem homlokomhoz illesztett jelével. (Vidéken hallott régi történetekben, visszacseng a fülemben, ilyenkor jött a fordulat: „Áldja meg érte az Isten!”)
Egy ősz hajú, bölcs ember ült a volánnál, rezzenetlen nyugalommal, aki tudja, hogy az előzékenységgel a bizalom is körbeérhet valahol sok-sok emberen át.