Nyugodjon békében!

Talán szinte hihetetlen olvasóm számára, amit a következőkben leírok, de az is lehet, hogy sokuknak egyáltalán nem az. Nem ismerem annyira a vidéki temetőket, hogy fel tudnám becsülni a mindjárt vázolandó probléma gyakoriságát.
Alig néhány napja a Matáv üzenetközvetítő szolgálata révén azt a kérést kaptam, hogy egy fontos nyelvhasználati probléma megbeszélése végett hívjak fel egy megadott telefonszámot. Természetesen azonnal teljesítettem a kérést. A vonal túlsó végén egy kedves női hang fogadott, s a hang tulajdonosának jóvoltából máris megtudtam, miről is van szó. Amit hallottam, azt szinte el sem akartam hinni, de aztán tudomásul kellett vennem, hogy ez bizony így van.
Mármint az, hogy a törökszentmiklósi katolikus temetőben egy különös szokás divatozik. A lényege az, hogy ha valaki meghal, szerettei a sírkövére többnyire ezt vésetik rá: Nyugodjon békében! (Így, ahogy én is írtam itt e cikkben, a két szó között a megszokottnál egy kicsit nagyobb helyközt hagyva.) Azután, később, amikor még valaki eltávozik az élők sorából a család tagjai közül, szintén ide temetik, a közös sírba, s akkor a sírkőfaragó kiegészíti az iménti szöveget ekképpen: Nyugodjonak békében!
Amikor ezt meghallottam, a szokás szó emlegetése ellenére is arra gondoltam, hogy ez csakis valamilyen egyéni, alkalmi ötlet lehet, valakinek a nyilván jó szándékú, de hibás próbálkozása. Ám megtudtam, hogy szó sincs egyediségről; a temetőben számtalan ilyen búcsúztató felirat található. A szükség, a kényszer viszi rá a családtagokat, illetőleg a sírkőfeliratok készítőit erre a furcsa megoldásra, amelynek segítségével az először csak egy személyre vonatkozó kívánságot később többes számúvá alakítják.
Válaszoltam akkor is, telefonon, s mivel lehetséges, hogy máshol is él ez a faramuci megoldás, válaszolok itt is: ez a nyugodjonak igealak elfogadhatatlan ragozási formula, idegen test a nyelvben. A nyelvtan szabályai szerint az egyes számban valóban o magánhangzó található a kérdéses szóalakban, a többes számban azonban csakis a. És ez korántsem csupán erre a szóra, hanem igéink ezreire vonatkozó, általános szabály. Éppen ezért nem ajánlhatok mást a sírfeliratok készíttetőinek és készítőinek, mint hogy gondolkodjanak (nem pedig gondolkodjonak) el a fent elmondottakon, s alkalmazkodjanak (de még véletlenül se alkalmazkodjonak!) nyelvünk szabályaihoz. Persze, ami megtörtént, az megtörtént; azon már ne siránkozzanak (még kevésbé siránkozzonak), de érjék el, hogy a jövőben se ezt a temetőt, se a többi olyat, amelyben él ez a szokás, ne ékesítsék ezek a jó szándék szülte, de szabálytalan nyugodjonak formák.
Arra az eddigiekből logikusan következő kérdésre pedig, hogy akkor ezentúl hogyan tegyék az először csak egy személyre vonatkozó búcsúztató formulát idővel – amikor a sors úgy hozza – többes számúvá, egyetlen választ nem adhatok, de néhány ötletet igen. 1. A sírkőfaragók úgy formázzák meg a kérdéses o betűt, hogy belőle később egy kis száracskával a-t alakíthassanak. 2. Térjenek át a búcsúformula tegező változatára: Nyugodj(atok) békében! 3. A magas hangrendű igék legnagyobb csoportjában egyes és többes számban egyaránt e magánhangzó található a kérdéses helyen. Válasszanak ezek közül egy olyat, amely átveheti a nyugszik ige szerepét. Javaslatom: Pihenjen békében! (Ha majd kell: pihenjenek.) Ez a jelenlegi forma pedig, mint cikkem címében is írtam: nyugodjon békében!