1998 október 5-én új árverezőház debütált a magyarországi műtárgypiacon, s rögtön megdöntötte a legmagasabb áron elkelt festmény rekordját: a BÁV Bizományi Kereskedőház és Záloghitel Rt. ugyanazon év májusában tartott aukcióján Tihanyi Lajos Csendélet című, 1,5 millió forintért kikiáltott kompozíciója 13 millió forintért kelt el, a múltnak átadva a korábbi csúcsot, s ezt az összeget múlta felül öt hónap múlva 8 millió forinttal a Mű-Terem Galéria árverésén szereplő Rippl-Rónai alkotás, a Zorka kékköves gyűrűvel (pasztell, papír – méret: 50x40 centiméter – jelezve balra fent: Rónai 16, jelezve jobbra fent: Zorka).
Az igazsághoz tartozik, hogy Virág Judit és Törő István vállalkozásának ugyan valóban ez volt az első árverése, ám a Mű-Terem Galéria akkor már jó ideje foglalkozott festménykereskedelemmel, így kiterjedt kapcsolatrendszer fűzte a gyűjtőkhöz. A művészettörténész Virág Judit ráadásul négyszer elnyerte „Az év árverezője” címet (a BÁV-tól a Nagyházi Galériáig számos műkereskedésnek vezetett aukciót), amely tovább növelte az ismertségét.
Mindemellett az időzítés is jól sikerült. „Ez volt az utolsó pillanat, amikor a piac még nyitottnak bizonyult egy új szereplő befogadására. A kisebb tételszámot meghirdető, ugyanakkor kvalitásos képeket felvonultató árverésekből hiány mutatkozott, s mi ezt a szegmenst céloztuk meg. A másoknál szokásos, háromszázat meghaladó tételszám helyett százötven tételt szerepeltettünk” – mondja Virág Judit.
A galéria semmit sem bízott a véletlenre, az árverést kemény marketingtevékenység előzte meg. Már az aukció előtt fél évvel több száz potenciális vásárlónak postázták a legjelentősebb festmények reprodukcióit képeslapokon, s a katalógust is több mint két hónappal az eseményt megelőzően elkészítették. Az aukciós kiállításon a katalógus lapjainak különnyomatain a tanulmányok is szerepeltek. A sajtó is kellően beharangozta az eseményt, középpontba állítva a szenzációnak számító képet, reprodukciót is közölve róla. A Budapesti Kongresszusi Központban megrendezett aukción a közönséget vonósnégyes muzsikája, pezsgő és üdítőital fogadta, s az árverés ideje alatt pincérek szolgáltak fel hűsítőket.
No és természetesen a képről se feledkezzünk meg! Virág Judit hangsúlyozza: objektív és szubjektív szempontok alapján áll össze, hogy egy festményért mennyit fizetnek ki. Számít, hogy ki az alkotó, hogy életének melyik periódusában készítette a művet, de ugyancsak jelentősen befolyásolja az árat a kép mérete és témája, illetve, hogy hány alkalommal szerepelt kiállításon, reprodukciója hányszor jelent meg különböző kiadványokban.
A szóban forgó festmény esetében ezek az objektív „paraméterek” kifogástalannak bizonyultak. Rippl-Rónai József (1861-1927) a legkeresettebb, legdrágább magyar festők egyike, akinek Nő virággal című munkáját a Sotheby’s az egyik New York-i aukcióján úgy ítélte meg, hogy 15 ezer dollár alatt nem érdemes eladni, a kép értéke 20 ezer dollár, s a licit következtében végül 105 ezer dollárért adta el ugyanabban az esztendőben, amikor a Mű-Terem Galéria a Zorka portrét árverezte.
A Zorka kékköves gyűrűvel az érett művész alkotása, s nem egy ismeretlen modellt ábrázol, hanem Bányai Elzát. Minél több adat ismert egy képről, annál nagyobb iránta a bizalom. A kompozíció 1916-ban készült, a festő Zorka ciklusának egyik legkorábbi darabja. Ismeretségük kezdetén, 17 évesen látható rajta a modell, aki ugyanabban a vörös, füles fotelben ül, mint 1919-ben, a mester által róla készített utolsó olajképen. A festményt az árverésig tíz alkalommal tekinthette meg a közönség kiállításon, legelőször már 1917-ben, s a művész életében összesen ötször. Az árverésig hét kiadványban ábrázolták vagy írtak róla. A védett kép – amely korábban több címen is szerepelt (Didergő lány kék gyűrűvel, Zorka, Zorka boával, Kékköves nő, A kékgyűrű, A kékgyűrű és a kék róka) ráadásul érintetlen állapotban maradt fenn.
A festmény iránti vonzalmat tovább erősítette, hogy a Magyar Nemzeti Galéria 1998 tavaszán és nyarán gyűjteményes kiállítást rendezett Rippl-Rónai munkáiból, amelyen az árverésre adott kép is szerepelt. S nem sokkal az aukció előtt robbant ki a Rippl hamisítási botrány: az egyik árverezőház a művész több képét is meghirdette – köztük a Zorka kékköves gyűrűvel című festményt is –, amelyekről kiderült, hogy hamisítványok. Ez is jó reklámot jelentett a Mű-Terem Galériánál lévő eredeti kép számára.
Ilyen előzmények után nem is csoda, hogy a Zorka kékköves gyűrűvel 3 millió forintról indulva 21 millió forintért került új tulajdonosához. Az árverésen két olyan ember csapott össze, akinek nemigen számított a pénz, s az elszántabb vagy gazdagabb hazavihette a művet.
Kevéssel több, mint két hónap elteltével a festményárverések közönsége újabb – ráadásul mekkora – csúcsnak tapsolhatott: a Kieselbach Galéria és Aukciósház 1998. december 11-én, a Vígszínházban megtartott rendezvényén Szinyei Merse Pál (1845-1920) Parkban című festményét 70 millió forintért(!) ütötték le. Már a 15 millió forintos kikiáltási ár is csúcsnak számított, hiszen ennyiről még nem indítottak képet Magyarországon a II. világháború után. A rekordra lehetett számítani, hiszen szakértők leütési árként az összeg dupláját jósolták, s a sajtó ismét nagy teret szentelt előzetesen – és érthetően utólag is – az eseménynek.
Kieselbach Tamás művészettörténész, a galéria és aukciósház tulajdonosa is azt hangsúlyozza, hogy egy festmény akkor képes magas áron elkelni, ha jelentős művésztől származik. Már pedig Szinyei az egyik legfontosabb magyar festő, azon kevesek egyike, kinek nevét már évtizedek óta számontartja a nemzetközi műkereskedelem és a szakirodalom egyaránt. Ha megjelenik egy könyv a XIX. század festészetéről vagy az impresszionizmusról, abban Munkácsy és Szinyei művei mindig szerepelnek. A Parkban (olaj, vászon – méret: 175x160 centiméter – jelezve jobbra lent: Szinyei) 1910-ben készült, a sikerekkel övezett életmű érett korszakában.
„Ha valaki, akinek szeme meglátja és meghatottan élvezi a valóban szépet, benyit a Műcsarnok téli kiállításának első nagy termébe, egy ragyogó vászon ejti hatalmába tekintetét és nem láthat egyebet annál a diadalmas színpompánál, amelyben Szinyei Merse képéről a májusi természet egész gyönyörűséges költészete a maga igazságában, nagyságában és szépségében ragyog ránk” – írja a Magyar Figyelő 1911. február 1-i számában Tisza István, Magyarország akkori miniszterelnöke, akinek kezdeményezésére a művész ezért az alkotásáért állami aranyérmet kapott.
A Magyar Nemzeti Galériában mindössze három ilyen nagy méretű Szinyei kép látható: a Majális, a Pacsirta és a Lilaruhás nő, ezért sokan csodálkoztak, hogy az intézmény elengedte az árverésre kerülő festményt, amelyet addig mindössze kétszer állítottak ki, s amelyről együttesen tíz alkalommal írtak illetve közöltek reprodukciót lapokban, könyvekben.
„A Parkban a legkényesebb műkereskedői igényeket is kielégíti, igazi sztárkép: jelentős művész kiemelkedő kvalitású, nagy méretű alkotása, témájánál pedig – a napfényes tájban sétáló elegáns hölgyekkel – kívánni sem lehet ideálisabbat. – állapítja meg Kieselbach Tamás, aki a kép menedzseléséről sem feledkezett meg. Az árverést szinte közvetlenül megelőzően, a november 25. és 29. között a Műcsarnokban megrendezett Antik Enteriőr ’98 V. Magyarországi Régiség Kiállítás és Vásáron a Parkban-t annak a kiállítóteremnek a fő helyén szemlélhették meg a látogatók, amelyikben 1911-ben, nem sokkal elkészülte után először bemutatták. Ezt követően pedig az aukció anyagának kiállításán ismét megtekinthették az érdeklődők: a galéria falán méltó környezetben, letisztítva, megfelelően bevilágítva kínálta magát a leendő licitálók számára.
„Negyvenmillió fölött már többször is felhördült a terem. Több telefonos licitáló versengett a zsöllyében helyet foglalókkal, végül a terem győzött. A boldog nyertesek azon nyomban felálltak helyükről, és a hozzájuk siető pénzbeszedőknek ki is fizették az árverési járulékkal növelt vételár 20 százalékát kitevő előleget – 19 millió 600 ezer forintot” – számol be a Műértő hasábjain Bánó András az eseményről, amelyről a nemzetközi sajtó is cikkezett. Franciaországban még az esti tévéhíradók is közölték a hírt.
Kieselbach Tamás úgy látja, hogy a Szinyei kép leütési ára kiszélesítette a festmények „árfolyamsávját”, hiszen ez a rekord ugyan négy éven át megdönthetetlennek bizonyult, de viszonyítási alapot jelentett. Az emberek bátrabban mertek vásárolni, így elszaporodtak a több 10 millió forintos leütési árak, 2001. decemberében pedig Vaszary János Dinnyés csendélet című festményéért 60 millió forintot fizettek ki. Idő kérdése volt, hogy a licitálók mikor adják át a múltnak az egykor megdönthetetlennek vélt rekordot.
Négy esztendeig kellett erre várni, ám akkor felpörögtek az események. 2002. december 6-án a Kieselbach Galéria 15 millió forintról indította Gulácsy Lajos (1882-1932) Nakonxipánban hull a hó című, 1910 körül készült festményét. Kieselbach Tamás a XIX-XX. század fordulójának emblematikus festőjének tartja a kép alkotóját. Sajátos, elvont, misztikus világot megidéző műveinek legtöbbje csak kevesek számára nyílik meg a maga teljességében. A Nakonxipánban hull a hó viszont könnyebben befogadható és átélhető élményt varázsol nézője elé, ugyanakkor minden jellegzetes, gulácsys karaktervonást magán hordoz. Kékes alaptónusa – az ég és a tenger színét hordozva – a könnyedség, a szabadság és a gondtalan felszabadultság érzését közvetíti, s ez a képet még vonzóbbá tette a reménybeli vásárlók számára. „Korábban is tartottam a legmagasabb áron elkelt Gulácsy kép rekordját, 4,8 millió, majd 7 millió forinttal. A Nakonxipánban hull a hó című kompozíciót fél évvel az árverés előtt kezdtem felépíteni, szerepelt a sajtóban, képeslapokon, s a szobámban volt kitéve, ahol gyűjtők is rendszeresen megfordultak, így alaposabban szemügyre vehették. Nagyon komoly tanulmány is született ihletett szerző, Molnos Péter tollából, a művész levelezéseiből és baráti köréhez tartozó íróktól, költőktől vett idézetekkel” – meséli Kieselbach Tamás.
„Gulácsy elveti a külső látvány, a letapogatható formák mechanikus újraalkotását, e helyett lebegő, örvénylő színfoltokat helyez a vászonra, sőt a felületet apró vonásokkal, pöttyökkel lazítja fel. Saját szavai világítják meg legpontosabban alkotói felfogását: »A kép egyes részei kidolgozatlanok maradnak, torzítanak, esetleg rajzhibásnak látszanak…ez nemhogy hibája, de legnagyobb értéke a képnek, erre a hatásfokozásra már bizonyos mértékben rájött Giotto és Giorgione is, akik már szándékosan bizonyos hanyagságot is megengedtek festményeiken maguknak.«
A Nakonxipánban hull a hó, a legtöbb Gulácsy főművel ellentétben, tökéletes, autentikus állapotban vészelte át az elmúlt csaknem egy évszázadot.
A festmény felülete éppen ezért kitűnően illusztrálja festőjének különleges alkotói módszerét. A lebegő, tudatosan torzított formákat nem csupán ecsetjével alakította: ujjaival dörzsölte, sőt, az is jól látható, hogy egyes részletek esetében az ecset szárával is karcolta a felületet” – írja Molnos Péter az említett tanulmányában.
Gulácsynak nagyon jelentős gyűjtői, rajongói vannak. A szóban forgó kép értékét fokozza, hogy egykor a XX. századi magyar műgyűjtés egyik legnagyobb alakja, Oltványi-Ártinger Imre gyűjteményét gyarapította. Nyolcszor szerepelt kiállításon – legutoljára Londonban –, hatszor reprodukálták, s hét ízben írtak róla különböző kiadványokban.
Nem csoda hát, hogy a gyűjtők annyira várták a képet, amelyre a licitálók száma enged következtetni. Akadt, aki csak 50-60 millió forint körül szállt be a festményért folytatott versenybe. Gulácsy egyik legjelentősebb művét 80 millió forinton ütötték le.
Ám ez a rekord mindössze három napig élt. A Mű-Terem Galéria december 9-én megrendezett árverésén ugyanis egy másik Gulácsy kép, a Régi instrumentumon játszó hölgy (olaj, karton – méret: 97x68 centiméter) 28 millió forintról indulva 95 millió forintért váltott tulajdonost. A kikiáltási ár is rekord, hiszen ekkora összegért addig nem kiáltottak ki műtárgyat a forint újabb kori történetében.
Összehasonlítva a másik Gulácsyval, keletkezésének pontos dátuma egyiknél sem meghatározható, mindkét mű 1910 körül készült, ám élettörténetük merőben eltérő.
Míg a Nakonxipánban hull a hó számos esetben szerepelt tárlaton, a Régi instrumentumon játszó hölgy csak egyszer, 1912-ben volt látható kiállításon, s ezt követően eltűnt. Meg lehetett tekinteni fekete-fehér reprodukción, amely három könyvben is megjelent, de színek nélkül, amint Szabadi Judit írja, „a festmény olyan volt, mint egy héjában is ínycsiklandozó, ám feltörhetetlen mag, és ugyan ki tudta volna megmondani, mi van a belsejében”. Senki sem esküdhetett meg arra, hogy a kép még egyáltalán létezik, nem pusztult el a múlt század vérzivataros esztendeiben.
Kivéve a tulajdonosokat. Mert a kép vagy kilencven éven át üveg nélkül porosodott egy orosházi lakás falán, s a csodával határos módon teljesen ép maradt, csak a portól kellett megtisztítani. Egy ilyen festmény megkerülése igazi szenzáció. Felbukkanása után a szakhatóság védetté nyilvánította.
„De hát miről van itt szó egyáltalán? Egy olyan pompázatos, bíborszínű ruhába bújtatott, felékszerezett nőről, akinek a környezete éppen olyan nehezen meghatározható, mint a tevékenysége, bár helyesebb lenne szerepet mondanunk. Az a miliő, amelyben megjelenik, az élő rózsák és a közéjük húzott, rovátkolt zöldek által éppúgy lehet szabad tér, mint zárt interiaur, legalábbis a hárfa és az előtérbe állított asztalka ez utóbbit sugallja. Ami a kép legnagyobb meglepetése – hiszen a fekete-fehér reprodukción ez nem látszott –, az a dáma jobb kezében tartott tükör, mely még a hárfázás műveletét is kétségessé teszi.
Gulácsy a hatalmas hangszerrel, a zene egyik attribútumával magát a muzsika képzetét kelti fel, de a kép jelentését a művészet fennköltsége és a tükörrel felidézett nárcizmus között lebegteti. A nő duzzadt ajka, merész dekoltázsa, élveteg tekintete egyaránt a csábító magakelletés irányába mozdítja el a jelenetet. S mivel a rózsák, ezek az érzéki vörös virágok is mintegy körülcsókolják a testét, a mámor, illetve a bódulat mákonyos levegője is körüllengi az alakját.
Ugyanakkor újabb rafinált ellentétet épít be a képbe a hidegzöld terítővel letakart asztalon a vázába állított fekete virág. A halott virág a vadul tekeredő rózsagallyak szomszédságában, melyek érzékeny kalligráfiával kúsznak fel a hölgy vörös ruhás karjára, finom mélabút hint szét maga körül.
Mintha a költészet felszentelt papnője és a szerelem csábos, ledér királynője egyesülne ebben a »régi instrumentumon játszó hölgyben«!” – elemzi a művet az árverésre készült tájékoztatójában Szabadi Judit.
A Műértő főszerkesztő-helyettese, Berényi Péter, így számol be az eseményről: „Az első rekordot már a nézőszám meghozta: a cég – sorrendben 12. – aukcióján a hatalmas terem nézőterén végigtekintve biztosnak tűnt, hogy ennyien még soha nem voltak kíváncsiak az attrakcióra.
Kezdjük az 52. tétel licitjének krónikájával! A 28 millió forintos kikiáltási ár már maga is rekordot jelentett: ilyen magasról műtárgy még nem indult aukción a forint történetében. A csúcsbeállítás alig egy perc alatt megtörtént – szabályos licitlépcsőkkel, miközben a közönség lélegzet-visszafojtva figyelte az ötmilliós ugrásokat. Ekkor azonban szabálytalan ajánlatok következtek, melyek egy-két millió forinttal emelték csak a licitet. Ez tovább fokozta az izgalmat, mivel a mobiltelefonjával a közönség soraiban helyet foglaló közvetítőnek időre volt szüksége, hogy ismertesse a helyzet állását és felhatalmazást szerezzen a további küzdelemre. Vesztett! A saját nevében licitáló nyertesnek a 95 millió forint leütési ár plusz 20 százalék (azaz 114 millió forint) átutalását követően már csak a kép elszállítását kellet megoldania. A küzdelem végén aukciókon még nem hallott tapsvihar tört ki. A vevő(k)ről mindössze annyi tudható, hogy mindkét Gulácsy-mű új tulajdonosa magyar és a képek az országban maradnak.”
Virág Judit maga is úgy ítéli meg, hogy az akkor példátlannak számító ár a három nappal korábbi árverés Gulácsy-kép szereplésének is köszönhető.
Négy hónap elteltével ez a rekord is megdőlt, méghozzá alaposan: 2003. április 12-én (az uniós népszavazás napján) a Mű-Terem Galéria elárverezte Munkácsy Mihály (1844-1900) A baba látogatói című festményét. A műremeket 60 millió forinton hirdették meg – ez megint csak rekord –, s 160 millió forintért vihette haza újdonsült tulajdonosa. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen nem minden nap kerül árverésre festmény a Magyar Nemzeti Galéria faláról.
A képet 1879-ben festette a Párizsban élő művész, aki az előző évben a Milton az „Elveszett paradicsom”-ot diktálja leányainak című kompozíciójával elnyerte a Párizsi Világkiállítás nagydíját. A baba látogatói amint elkészült, rögtön magántulajdonba került: az amerikai Henry Hilton műgyűjtő vette meg. Vélhetően az 1920-as évek második felében vásárolta meg Wertheimer Adolf, a Budapesti Áru- és Értéktőzsde tanácsának és több nagy iparvállalat igazgatóságának tagja, jól ismert műgyűjtő, akinek kollekciójában a legnagyobb magyar mesterek remekművei sorakoztak, s több Munkácsy kép az ő vásárlásai során került hazai tulajdonba.
Tőle vette meg Vida Jenő, a két világháború közötti korszak ipari és pénzügyi életének egyik meghatározó személyisége, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. vezérigazgatója. Gyűjteményét id. Markó Károly, Benczúr Gyula, Mészöly Géza, Paál László képei mellett Munkácsy hat alkotása is gazdagította, közülük három (A baba látogatói, a Poros út és a Két család) a mester főművei közé tartozik. 1944. február 20. körül Munkácsy születésének századik évfordulója alkalmából kiállítás nyílt a Szépművészeti Múzeumban. Szervezésében fontos szerepet játszott Oltványi-Ártinger Imre is, aki a Magyar Jelzálog és Hitelbank munkatársaként szoros kapcsolatban állt a pénzintézet vezérigazgatójával, Perényi Istvánnal, s annak apósával, Vida Jenővel. Ez minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy Vida kölcsönadta négy legszebb Munkácsy képét – az említett három főmű mellett a Krisztus Pilátus előtt képrészletét – a tárlatra.
A kiállítás március 18-án zárt, s Vidáék a képeket néhány nap múlva akarták hazaszállítani. Március 19-én azonban a német hadsereg megszállta Magyarországot, s a következő napokban a 72 éves Vidát elhurcolták, képei pedig a Szépművészeti Múzeumban maradtak. Később – annak ellenére, hogy 1927 óta felsőházi tag volt – Auschwitzba deportálták, ahol 1945-ben meghalt.
Elhurcolása után (vagy ezt megelőzően?) a német megszállók szemet vetettek a Gellért-hegy oldalában álló villájára – ahol együtt élt lánya családjával –, s itt rendezkedett be az SS parancsnoksága, de Otto Winckelmann vezérezredes és törzskara is ide költözött. Budapest kiürítése idején a hatalmas villát kifosztották, a berendezés kiemelkedő értékeit, bútorokat, ezüstöt, porcelánt és a műalkotásokat munkaszolgálatosokkal becsomagoltatták és Németországba szállították. Kivéve a Szépművészeti Múzeumban maradt festményeket.
A négy képet később Csánky Dénes igazgató utasítására a múzeum anyagával együtt beládázták, s az ostrom elől nyugat felé menekítették.
A szállítmányt Linznél megállították az amerikaiak, majd a háború után visszaadták a magyar államnak. A baba látogatói a 9. számú „linzi” láda 12. számú tétele volt. A jegyzékben gondosan feltüntették, hogy a tárgy Vida Jenő tulajdona.
Az ugyancsak elhurcolt Perényi István, aki élve került ki Auswitz poklából, külföldre menekült, s ügyvédje útján már 1945 novemberében beadványban érdeklődött Péter Gábornál, a Politikai Rendőrség akkori vezetőjénél az elrabolt műtárgyak és műkincsek holléte felől. Válaszként annyit közöltek vele, hogy az időközben kihallgatott Otto Winckelmann e tekintetben semmilyen érdemleges információval nem szolgált. A múzeumban maradt képekről a hatóság nem tett említést.
Ezek előbb a a Pénzintézeti Központ kezelésébe kerültek, amely 1950-ben – más műalkotásokkal együtt – a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozta a négy Munkácsy-képet. A baba látogatói 10.038. leltári számon került be a múzeum nyilvántartásába, ahonnan 1957-ben tették át a Magyar Nemzeti Galéria állományába. Ekkor a debreceni Déri Múzeum állandó kiállítását gazdagította a kép, ahol 1954. és 1962. között volt látható. 1979-től viszont a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán előbb a Kossuth téri épületben, majd több mint húsz évig a Budavári Palotában, a Munkácsy-Paál terem egyik főhelyén, kiváló, klimatizált körülmények között szerepelt. Ez idő alatt három alkalommal szállították külföldi tárlatra, ekkor Linzben (1969), Poznanban (1978) és Tokióban (1994) tekinthették meg az érdeklődők.
A külföldön élő örökösök – akik kisgyermekként egy házban éltek nagyapjukkal, Vida Jenővel és a képgyűjteménnyel – a nyolcvanas években hazalátogattak Magyarországra, s a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán felfedezték a Baba látogatóit, amely a család egykori szalonjának főfalán függött. Ezt követően azzal fordultak a magyar államhoz, hogy a családi kollekció közgyűjteményekbe került darabjait szolgáltassa vissza. Évekig elhúzódó tárgyalások után kapták vissza a négy Munkácsy-festményt – köztük A Baba látogatóit – amelyeket Vida Jenő 58 esztendővel korábban kölcsönadott a Szépművészeti Múzeumnak.
A képeket védetté nyilvánította a szakhatóság, ami többek között azzal jár, hogy csak engedéllyel, s akkor is csupán átmeneti időre vihetők külföldre. Az örökösök úgy döntöttek, hogy A baba látogatóit árverésre bocsátják.
Sokan mondják, hogy ezt a festményt az árverezőháznak nem eladni volt bravúr ekkora áron, hanem megszerezni. A Mű-Terem Galéria egy korábbi kapcsolatának köszönhette, hogy hozzá került a festmény. Az örökösök jogi képviseletét ugyanaz az ügyvéd látta el, aki korábban az Andrássy család felkérésére eredménnyel járt el a magyar állammal szemben a hagyatékként a megbízókat illető festmények visszaszerzésének ügyében. A jogász ekkor Virág Juditot kérte fel szakértőként, s amikor második restitúciós ügye is sikerrel zárult, vagyis Vida Jenő örökösei visszakapták a négy Munkácsy-képet, s úgy döntöttek, hogy a visszaszerzett tulajdont árverésre bocsátják, a Mű-Terem Galériát ajánlotta a tulajdonosoknak.
A baba látogatói (olaj, fa – méret: 110x149 centiméter – jelezve jobbra lent: Munkácsy M. 1879) az említett kiállítások mellett 11 kiadványban szerepelt. Árverése eddig példátlan számú érdeklődőt vonzott a helyszínre. A nagyobb hatás kedvéért a képet elsötétített teremben, pontfénnyel megvilágítva, Csajkovszkij népszerű b-moll zongoraversenyének kíséretében eresztették le a zsinorpadlásról. Az aukciót vezető Virág Judit elhagyta árverezői pulpitust, s a mű mellé állva vezényelte le a licitet, melynek végén kalapácsát a festmény keretéhez koppantva ütötte le a tételt.
Hol vannak már azok az idők, amikor az árverések látogatói arról beszélgettek, hogy mikor éri el egy festmény ára a bűvös 1 millió forintot? Erre 1992 novemberében került sor, amikor a BÁV árverésén Csók István Műteremsarok című festményét pontosan 1 millió forinton ütötték le. No de mikor következik be a 10 milliós határ átlépése? – tanakodtak ezt követően az érdeklődők és a szakmabeliek. 1996-ban ez a kérdés is eldőlt, amikor a Nagyházi Galéria és Aukciósház árverésén Munkácsy Kézimunkázó ifjú hölgy az ablaknál című alkotása 12 millió forintért kelt el. Most megint lehet találgatni, hogy mikor fizetnek ki 200 milliót, 500 milliót egy műtárgyért. Kieselbach Tamás szerint Magyarországon ma még a festmények áron alul kelnek el, az uniós csatlakozás következményeként viszont az itteni árak várhatóan közelítenek majd a nyugati árszinthez.
origo.hu
Ferenc pápát gyászolja az ország – képeken a Szent István Bazilikában tartott szentmise
