Egyedül Polyák Imre rendelkezik a késes mesterség művelői közül Népművészet Mestere címmel, melyet 1995-ben vehetett át. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést nem is vívhatott volna ki szakmájának. De a kecskeméti alkotó ember nem csak ezzel az egy kitüntetéssel büszkélkedhet. Pályafutása során több mint húsz dicsérő oklevelet kapott munkáiért, 1987-ben népi iparművész lett, kétszer ítélték neki oda a Gránátalma Díjat, 1993-ban pedig a helyi ipartestület aranykoszorús mesterré avatta.
Polyák Imre már gyerekkorában vonzódott a népi hagyományokhoz. A nyári vakációt általában tanyán töltötte, ahol megismerkedett a pásztorok életével, használati eszközeivel. Amikor meglátta a juhászok kezében a patinás bicskákat, elhatározta, ő is ilyen csodaszerszámokat fog készíteni. Ha tehát a mester pályaválasztásának indítékait keressük, idáig biztosan visszautazhatunk a múltba. Aztán Kiskunfélegyházán kitanulta a késes szakmát Eördögh Gyulánál, aki először csak két hét próbaidőre vette fel, de miután a fiatalember hamar bebizonyította rátermettségét, ott maradhatott tanulónak.
A félegyházi inast Kecskemétre a szíve húzta: ugyanis innen választott magának feleséget, ezért költözött 1956-ban a településre. Mielőtt az önállóságba belekóstolhatott volna, tizenkét évet lehúzott segédként a Jávorka-műhelyben. Akkoriban megfontoltan osztogatta az illetékes hatóság az iparengedélyeket, ha úgy ítélték meg, hogy a városban elegendő szolgáltató és termékkészítő van, nem adtak pecsétes papírt a kérelmezőnek. Polyák Imrének 1969-ig kellett várnia arra, hogy végre megnyithassa a saját eszközökkel és gépekkel berendezett kisiparosműhelyét.
A mester kollekciójában sokféle bicska és kés található, vitrinjeiben több száz egyedi technikai és formai megoldással elkészített eszköz látható a valódi gyöngyházból formázott díszbetétestől az őzláb felhasználásával megalkotott darabig. Kerti szemző-, oltókések, farvillás pásztorbicskák, kétpengés birkakörmölők, szalonnázóbicskák, továbbá csontozó-, bontó- és szúrókések, turistabicskák, tőrök kerülnek elő. És természetesen minden példánynak története is van. Polyák Imre meséli, hogy a görbe pengéjű bicskákat régen leginkább a gulyások, kanászok használták, de mutat egy termetesebb darabot, melynek nyélvégére a tehetősebb urak rávésették monogramjukat, hogy alkalomadtán pecsétnyomóként is alkalmazhassák. Ha valaki különleges kéréssel fordul a kecskeméti mesterhez, biztosan nem utasítja el. Sőt ha a kuncsaft tervrajzzal érkezik, magának is készít belőle egyet, hogy gyűjteményét gazdagítsa. És az első példányokat mindig a felesége próbálja ki.
Polyák Imre nem elégedett meg az általa ismert több száz éves motívumokkal, mindig újabb és újabb technikák, ívek és formák iránt érdeklődött. Nem volt rest a múzeumokat járni. A hagyományos kézműves mesterség legszebb darabjait – köztük természetesen bicskákat és késeket – a szegedi és a debreceni múzeumban tanulmányozta. Felnőtt fejjel is sokat időzött pásztorok között, hogy a tőlük szerzett „bicskás” tapasztalataival folyamatosan tökéletesíthesse megálmodott eszközeit, melyek nemcsak szép és igényes népművészeti műremekek, hanem a mindennapi élet használati tárgyai is egyben.
A kések, bicskák pengéjéhez leggyakrabban rozsdamentes fém szükséges, a nyél díszítéséhez pedig réz, alpakka, szaru és szarvasagancs. Az egyszerűbb darabok fanyéllel készülnek. A zsebkéseken felfedezhető felfelé ágaskodó kecske nemcsak a város címerében szerepel, hanem a mester termékein is. Valamikor a hatvanas évek elején kapta meg a városvezetés hozzájárulását, hogy rézből kireszelt parányi kecskefigurával díszíthesse műveit.
A munka főként kézzel történik. Polyák Imre sorolja a műveleteket: először leszabja a pengét, a rugót, a nyélbetétet, ezeket lágy állapotban a kívánt formára kalapálja, reszeli, ezt követi az edzés, a köszörülés, majd a nyél elkészítése. Nagyobb fizikai igénybevételhez különböző gépek kellenek, de a késes szakmához elsősorban a két kézre van szükség. Egy-egy bicskát nagyon sokszor, legalább százharmincszor (!) meg kell fogni, mire elnyeri végső formáját. A mívesebb darabok akár háromszáz műveletet is igényelnek. Egy sajátos kívánalmak szerint készülő, szivarvágóval, dugóhúzóval és egyebekkel felszerelt zsebkéssel már egy éve bíbelődik a mester, de nyugalmas vasárnap délutánokon még mindig van rajta mit csinálni. Ebből is kiderül: a késes szakma időigényes foglalatosság. Polyák Imre nem hagyja ki a megjegyzést, hogy nemigen térül meg a ráfordított energia. Főleg az utóbbi években, amióta a járulékos költségek és a rezsidíjak egyre csak fölfelé kúsznak.
A népművész nagy műgonddal készült bicskái és kései a világ szinte minden tájára eljutottak: Amerikában, Kanadában, Nyugat-Európában, Új-Zélandon és a Távol-Keleten is akadt vásárlója. Egy japán férfi például kecskeméti műhelyében kereste fel, hogy személyesen választhasson a kínálatból, mert számára csak annak van értéke, ami kézi munkával készül. Amikor George Bush édesapja, a korábbi amerikai elnök Magyarországra látogatott, Polyák-zsebkést kapott ajándékba.
A népművészeti kirakodók és az országos vásárok állandó szereplője a Polyák család. Jóformán már csak ez a lehetőség kínálkozik az árusításra. Hiába a legmodernebb komputertechnika, enni csak késsel és villával lehet.
Azért van miért aggódni, mivel a késkészítés oktatását két évtizede megszüntették Magyarországon. Így csak abban lehet reménykedni, hogy a meglévő műhelyekben apáról fiúra száll a tudomány. Ahogyan Polyákéknál is. Náluk az egyik unoka is érdeklődik a mesterség iránt.
origo.hu
Kígyó miatt rettegtek Lentiben, futótűzként terjedt a hír
