Háromszáz éve, 1703. július 18-án szólította fel csatlakozásra II. Rákóczi Ferenc naményi pátensében a magyar nemességet a már korábban kirobbant népi felkeléshez, amely az ő vezetésével a magyar történelem leghosszabb szabadságharcává szélesedett.
A szabadságharc első dokumentuma II. Rákóczi Ferenc brezáni kiáltványa volt, amelyben harcba hívta Magyarország minden lakosát. Május 21-én a felkelő nép Esze Tamással az élen Váriban és Tarpán Rákóczi visszaérkezése előtt és parancsa ellenére kibontotta a Rákóczitól kapott zászlókat. A felkelők seregét Károlyi Sándor június 7-én Dolhánál szétverte, azonban június 16-án a rendkívüli udvari bíróság által időközben hűtlenség miatt fej-és jószágvesztésre ítélt Rákóczi Naménynál Magyarország területére lépett és tovább gyűjtötte seregét. Ocskay László és Borbély Balázs hadnagyok vezetésével csatlakoztak hozzá a Nyírségben gyülekező katonaszökevények, a jászkunok és a szabolcsi hajdúvárosok szervezői, Bercsényi Miklós a franciáktól 600-800 zsoldost és lőszert, fegyvert hozott.
1703. július 14-én Rákóczi csapatai Ocskay és Borbély vezetésével Tiszabecsnél megfutamították az átkelőhelyet őrző megyei hadat. Július 18-án a több ezer főre nőtt kuruchad Naménynél átkelt a Tiszán, Rákóczi pedig pátenst tett közzé, melyben csatlakozásra szólította fel a nemességet. Az egyre duzzadó kuruc sereg július végén bevette Kálló, augusztus közepén pedig Huszt várát, elfoglalta Észak-Magyarország várainak és városainak nagy részét. Augusztus 28-án Rákóczi a Szatmár vármegyei Vetésen kibocsátott, a Jobbágyságrul való pátensében mentesítette a hadba vonult jobbágyokat és családtagjaikat a közterhek és a földesúri szolgáltatások alól.
A gyulafehérvári országgyűlés 1704-ben Rákóczit Erdély fejedelmévé, majd a szécsényi 1705-ben Magyarország fejedelmévé választotta. Az ónodi országgyűlésen 1707. június 13-án kikiáltották a Habsburg-ház (Bethlen Gábor után a második) trónfosztását.
Rákóczi külpolitikájában XIV. Lajos francia királyra, később Nagy Péter orosz cárra próbált támaszkodni, de a magyar ügy az európai nagyhatalmak számára csak a Habsburg-ellenes harcok mellékhadszíntere volt. Emellett a kurucok sosem tudták a nemesség és arisztokrácia egészének támogatását megszerezni, ezért a szabadságharc egyben polgárháború is volt, amelyben a magyar vezető rétegek egyes csoportjai ütköztek meg. Az egyik fél az önálló, a másik a Habsburg-birodalom részét képező Magyarországot vélte alkalmasabbnak gazdaság és társadalom modernizálására, erre utal a mindkét irányú átállások viszonylag nagy száma is.
A kurucok inkább a könnyűlovasság rohamaival tudtak győzni, (Vak) Bottyán János, Ocskay László, Bezerédj István huszárcsapatai időnként óriási területeket foglaltak el, de a kuruc állam nem tudta hatalmát kiépíteni. Ebben része volt a nagy reguláris seregek kudarcainak is: 1708-ban Trencsénnél maradtak alul a kisebb császári sereggel szemben, a kuruc haderő 1710 januárjában szenvedte el utolsó nagy vereségét a romhányi csatában.
A Rákóczi-szabadságharc befejezéseként a rendek és a Habsburgok képviselői 1711. április 30-án aláírták a szatmári békét. Másnap, május 1-jén a nagymajtényi síkon a mintegy 12 ezer fős kuruc sereg báró Károlyi Sándor vezetésével letette a fegyvert és felesküdött – a már két hete halott – I. József császárra és királyra. A nemesek és a főtisztek 1711. május 1-jén és 2-án Nagykárolyban írták alá a megegyezés szövegét.
A tárgyalások során Károlyi követelőzött, és Pálffy János, a császár tábornoka engedett – mindketten a magyar jövőt igyekeztek megalapozni. Pálffy korábban sem használta ki katonai erőfölényét, arra számítva, hogy egy intakt kuruc haderő alkuképesebb, mint egy levert sereg, így a kurucok valamennyien amnesztiában részesültek. A kompromisszum nem tette lehetővé, hogy a török kiűzése után, I. Lipót által kialakított hatalmi rendet visszaállítsák, a dinasztiának figyelembe kellett vennie a magyar nemesség alkotmányos jogait.
Rákóczi 1711-ben végleg elhagyta az országot, a távollétében és hozzájárulása nélkül kötött szatmári békét nem ismerte el. Lengyel-, majd franciaországi száműzetése után 1717-ben Törökországba ment, ahol a Porta a Márvány-tenger partján fekvő Rodostót jelölte ki tartózkodási helyéül. Itt élt kíséretével haláláig, 1735-ig. Bujdosásának éveiről apródja, Mikes Kelemen számolt be Törökországi leveleiben. A magyar szabadságharc vezetőjének és több bujdosónak a földi maradványait 1906-ban hozták haza, s a kassai dómban helyezték örök nyugalomra.
A béke jót tett a kétszáz éve háborúban élő országnak, III. Károly és Mária Terézia alatt a konszolidáció korábban nem látott gazdasági fejlődést hozott. A Rákóczi-szabadságharc bukása dacára történelmünk egyik leghősiesebb küzdelme volt, amely az 1848-as szabadságharc idején is lelkesítette a nemzetet.
Fábri Ferenc, MTI-Sajóadatbank
origo.hu
Meggyilkoltak egy 82 éves férfit, a saját budapesti lakásában
