Tordon Ákos: Pilleruha

Volt egyszer egy takácsműhely, benne hét szövőszéken szőtt egyszerre a takács, akkora volt a szövőtudománya.
De ha jól meggondoljuk, nem is volt ebben semmi csodálatos, hiszen a Pók volt a takácsmester, a pókok meg úgy jönnek erre a világra, hogy már töviről hegyire ismerik a takácsmesterséget.
Egy napon a káposztapille kopogtatott be hozzá:
– Jó napot, jó napot, Pók mester!
– Neked is jó napot, kis káposztapille!
– Látom, látom, sző kegyelmed...
– Szövök, szövök, szövögetek, hétféle selyemszövetet...
– Selyemszövet kellene nekem is... Pilleruhának való jó selyem... Minden lepke olyan fényes, olyan kényes, szivárványos, ragyogó, csak én vagyok ilyen szegényes...
– No, ezen könnyen segíthetünk! Hétszer hétféle csillogó selymem van... mindből lehet pilleruhát varratni... A feleségem szépen varr... Olyan ruhád lesz, kis káposztapille, hogy a Pillangók Királynője sem visel különbet!
Válogatott, válogatott a káposztapille, mire kiválasztotta, Pókné asszony már mértéket is vett róla; mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha.
Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a Póknak, a Póknénak, s kilibegett az ajtón. Libegett, lebegett a kertben.
– Nicsak, de kiöltözködött a kis káposztalepke! – szólt le a nap az égről.
– Rettentő! – komorodott el a lepke. – Megismert a nap! Nem elég díszes a pilleruhám!
Azzal visszaszállt a Pók műhelyébe:
– Takácsom, takácsom, én kedves takácsom, egy a kívánságom: szebb ruhára vágyom!
Hét szövőszéken szőtt a Pók, úgy felelt munka közben: – Válassz magadnak selymet... megvarrja a feleségem...
Válogatott, válogatott a káposztapille, mire kiválasztotta a legtarkábbat, Pókné asszony már mértéket is vett róla; mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha.
Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a Póknak, hálálkodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón. Libegett, lebegett a réten.
– Nicsak, de kiöltözködött a kis káposztalepke! – nevetett le rá a kék ég.
– Rettentő! – komorodott el a lepke. – Rám ismert az ég is...
Azzal visszaszállt a Pók műhelyébe: – Takácsom, takácsom, én kedves takácsom, egy a kívánságom: szebb ruhára vágyom!
Hét szövőszéken szőtt a Pók, úgy felelt munka közben: – Válaszd ki a selymet... Majd megvarrja a feleségem...
Válogatott, válogatott a káposztapille. Válogatott három nap és három éjjel. Mire kiválasztotta a legcsillogóbbat, Pókné aszszony már mértéket is vett róla; mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha. A legcsillogóbb pilleruha.
Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a Póknak, hálálkodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón. Libegett, lebegett a tó felett.
– Lám, a kis káposztalepke! – mosolyodott el a tó. – A ragyogásával akarja becsapni a világot...
Elszégyellte magát a káposztalepke. Szégyenében visszaszállt a takácsműhelybe. Bekopogott az ajtón, de senki sem válaszolt a kopogásra, mert a Pók feleségestül elutazott ezüstös ökörnyálon. A káposztalepke levetette a csillogó pilleruhát, s odaakasztotta a kilincsre. Még most is ott van, ha el nem fújta a szél. De azóta, bárhol lebegjen is a káposztalepke, így szól a nap, az ég, a tó: – Nézzétek, milyen szép ez a kis fehér káposztalepke!
*
(Tordon Ákos Az én első tanítóm című, 12 + 12 mesét és régi történetet tartalmazó kötete a közelmúltban jelent meg a Masszi Kiadó gondozásában.)