Még egyszer az ikes ragozásról

Csaknem fél évtizeddel ezelőtt egyszer írtam már e rovatban e témáról Az „eltűnt” ikes ragozás címmel. Szövege 1999-ben megjelent a Szabad Föld Kiskönyvtár sorozat 16. számú, Anyanyelvi őrjárat című kötetében is a 192–4. oldalon. (Azóta e sorozatban az Anyanyelvi őrjárat 2. kötete is napvilágot látott 2002-ben.) A téma viszont, úgy látszik, örök. Azóta is számos olvasónk, levélírónk tesz fel kérdéseket az ikes ragozással kapcsolatban. Például Sipos Péter a következőképpen:
„Véleményem szerint az ikes igék használata is megérne egy misét, ugyanis sokan eltévesztik. Hogy mire gondolok? Arra, hogy az alszom helyett azt mondják, alszok. Ugyanakkor magam is látom, hogy vannak kivételek is, mivel például a tűnik ikes ige, s mégis szerintem sem tűnöm, hanem tűnök a helyes alak, holott ez így iktelen ragozású. Ha erről is lenne szó, azt szerintem sokan értékelnék.”
Legyen kívánsága szerint, noha úgy érzem, válaszom nem mindenben lesz kedvére való. De már annak idején, több mint négy éve is csak azt mondhattam, hogy „az ikes igék ragozásának a hagyományos rendje már a múlté”. Ma már nem számít hibának, ha valaki a kijelentő mód jelen idő egyes szám 3. személyükben -ik-re végződő igéket iktelenül ragozza. Legföljebb az ugyancsak kijelentő mód jelen idejű egyes számú első személyben van némi érzékelhető stíluskülönbség annyiban, hogy az eszem, iszom, alszom egy kicsit választékosabb, mint az eszek, iszok, alszok. A felszólító és a feltételes módban már lényegében nem él az ikes ragozás, s ahol mégis előfordul, semmivel sem jobb az iktelennél.
Marad tehát az alanyi igeragozásban a kijelentő mód jelen idő olyan igeragozási tartományként, amelyben még van valami szerepe az ikes ragozásnak, de ott is csak az egyes számban, mert a többes számban nincsenek külön ikes és iktelen ragozási formák. Az egyes számban ellenben mit látunk? Azt, hogy bár az ikes ragozás hagyományos rendje szerint az ikes igék ragja -m, -l, -ik (eszem, eszel, eszik), az ikteleneké pedig -k, -sz és zéró, vagyis ragtalanság (várok, vársz, vár), már a hagyományos igeragozás is teli volt átszövődéssel, ingadozással, keveredéssel. Ezek közül itt most, gazdálkodván a rendelkezésemre álló hellyel, csupán arra utalok, hogy az s, sz, z végű iktelen igék második személyében már évtizedek, sőt egy-két évszázad óta nem -sz, hanem -l ragot találunk, holott az valójában az ikeseket illeti meg, az l végű ikesek pedig ugyancsak régóta -sz ragot kapnak, szintén „szabálytalanul”. Pázmány Péter 1636-ban Pozsonyban megjelent prédikációs könyvében még ezt olvashatjuk: „Miért-hogy a gonoszokra nézsz és hallgatsz”. Ma már csak ezt mondhatjuk: nézel, továbbá ásol, hiszel, lármázol, nyúzol, teszel stb. Másrészt pedig Arany a Toldi tizenkettedik énekében még hagyományosan-szabályosan írhatta ezt: „Be szép vagy! be nagyon illel leventének!”. A mai nyelvhasználatban már csak ez él: illesz, valamint csuklasz, hámlasz, megbotlasz, semmiképp sem csuklol, hámlol, megbotlol.
Tanulságul leginkább ezt mondhatom: az ikes ragozás felbomlásán s a nyelvünkből való egyre nagyobb mérvű kiszorulásán nem érdemes bánkódnunk. Sajátos szerepe voltaképpen sohasem volt, ma sincs. Akinek a nyelvérzéke az ikes igék ragozásában a hagyományos rendet kívánja, az érvényesítse is bátran e rendet beszédében és írásában. De ne hibáztassa azokat, akiknek nyelvhasználatában ez a rend már nem érvényesül. Jeles elődöm, Lőrincze Lajos nem ok nélkül adta az ikes ragozásról szóló, csaknem fél évszázaddal ezelőtt írt egyik cikkének ezt a sokat mondó címet: „Ikes ige és ikes iga”.