Üzenjük

Kozma Béla, Vác.
A jól megépített sziklakertekben a köveket nem csupán a látvány kedvéért helyezik el, hanem azok meghatározóak a növények fejlődése szempontjából is. A nagyobb kövek a sekély termőrétegű talajt takarják, alatta a föld hűvös, nedves marad, ide behúzódhatnak az érzékeny növények gyökerei. A gyökerekben termelődő gyökérsav a köveket oldja, annak ásványi anyagaiból a növény táplálkozik. Sziklakertben nincs szükség trágyázásra, mert akkor túl nagyra nőhetnek a növények. Csupán ültetéskor – indítótrágyaként – tegyünk a gödörbe érett komposztot.
A jól megépített sziklakertben a nagyobb kövek kétharmadát a talaj takarja, csak egyharmad részük látszik ki. A sziklákat úgy helyezzük el, hogy a kő a lejtés irányába dőljön, szilárdan álljon, olyanynyira, hogy akár rá is állhassunk. A réteglemezeknek közel vízszintesen kell feküdniük, ellenkező esetben a víz a rétegek közé folyik, és télen, ha megfagy, szétrepeszti a köveket. A növények fejlődésük során a kövekből táplálkoznak, ezért meghatározó azok kémhatása, ásványi összetétele és szerkezete is. A növények körül a talajt mészkőmurvával vagy helyi, aprított kővel takarjuk, ami védőréteget ad a túlzott felmelegedés vagy éppen a lehűlés, illetve a talaj kiszáradása és elgyomosodása ellen is. A mészkőmurva azért a leggyakoribb takaróanyag, mert kalciumtartalma a növények szárazságtűrését és ellenálló képességét fokozza, emellett a fehér színű kőzet védőréteget képez az időjárás szélsőségeivel szemben is. Csapadékban gazdagabb, kiegyenlítettebb klímájú területeken a növényeknek más az igényük. Ott a helyi – színes vagy sötétebb színű – kövek és zúzalékuk jobb szolgálatot tesznek, a környezethez is jobban illeszkednek.

Guba Károlyné, Zalaegerszeg.
A hagyományos recepteknél az ételek fűszerezésekor egyszerre törekedtek a kellemes íz elnyerésére és az ételek esetleges kedvezőtlen hatásainak kivédésére. Szerencsére egyre többen ismerik fel e téren is azokat a bölcsességeket, amelyeket a sokgenerációs tapasztalat csiszolt nemzedékről nemzedékre. Egyre többen tudják, hogy az ételek nem csak ízre lesznek szegényebbek, ha elhagyjuk a bevált fűszereket, vagy ha felcseréljük azokat szintetikus ízesítőkkel. Ugyanakkor még nem eléggé ismert, hogy a savanyúságokhoz adott aromás fűszerek tulajdonképpen gyomorerősítő, felfúvódás ellen ható, emésztést serkentő, rothadást gátló drogok, amelyek nélkül puffasztó hatású lenne a káposzta, gyomorégést okozna a hagyma, nehezen emészthető lenne a paprika, a paradicsom és az uborka. A fűszerek, miközben elnyomják a kedvezőtlen hatást, feltárják, és a szervezet számára könnyen felvehetővé teszik a zöldségek vitamintartalmát, az emésztést serkentő szerves savakat és a gyógyhatású ásványi anyagokat. Ez a kedvező kölcsönhatás érvényesül akkor is, ha a kovászolt káposztához és uborkához adunk gyomorerősítő hatású felmagzott kaporszárat, mustármagot és koriandert. A káposzta felfúvó hatásának mérséklésére pedig borsfüvet, édesköményt, valamint savanyító és gyomorerősítő hatású zsenge szőlőhajtást és még apró, zöld fürtöket. A csemegeuborka gyomorerősítő, antiszeptikus fűszerei a meggylevél, szőlőlevél, vasfű, borsfű, felszeletelt torma, a felmagzott kapor, mustármag, ánizs, édeskömény és a koriander. A savanyú káposzta és a csalamádé gyógyhatású ízesítői a felszeletelt birsalma, csöves paprika, zsenge kapor, borsfű, babérlevél, koriander és a mustármag.