Szárnyalni akar álmai szerint

Megjöttem címmel karcsú kis kötetet jelentetett meg nemrég a Széphalom Könyvműhely és a Magyarországi Roma Parlament. Festmények, dokumentumok, vallomások mutatják be a fiatal cigány festőt, Vári Zsoltot. Szinte belelapozhatunk az életébe, viszszatekinthetünk eddig megtett művészi útjára.
Ennek a fiúnak nem osztott nyerő lapokat a sors. Születése után állami gondozásba került, a balkányi, berkeszi, tiszadobi, tiszaújvárosi, bátonyterenyei nevelőotthonokban élt. Lakatosszakmunkásnak tanult, amikor egy szívműtét után tizenhat évesen a könynyebb cipőipari szakmára váltott. Miközben a Vöröskereszttől kapott budapesti szobájában-műtermében beszélgetünk festményei között, próbálom egyénisége titkait, szellemi fejlődését kifürkészni. Többször is rátéved a szemem a festőzseni, Csontváry síremlékének díszletével megfestett önarcképeire. Áll Zsolt a szobor háta mögött, és a bronzpalettára tubusból színeket nyom. Virág helyett ezt hozta nagy elődjének az utód, aki magabízó öntudattal hirdeti: megjöttem.
– Nem olyan érdekes, honnan jöttem. Tizenhárom évesen kezdtem rajzolni, festeni. A berkeszi nevelőotthonban Sárossy Attila festő-tanár vezetett be a művészet szépségeibe. Az intézetben sosem voltam egyedül, sokáig úgy tűnt, állami gondozottnak lenni az élet rendje. Jóval később tudtam meg, milyen a család, milyen érzés valahová tartozni. Mi az intézetben akkor vagy háromszázan voltunk. A korombeliekkel jó barátságok szövődtek, amelyek a mai napig tartanak. Húszévesen Budapestre költöztem. A legfontosabb esemény akkor történt velem, amikor elkezdtem megtalálni magamat. Felnőttként szembesülnöm kellett azzal, csak magamra számíthatok, mindenről nekem kell gondoskodnom, és alig akad olyan ember, akiben megbízhatok. Nehezen fogadtam el, hogy cigány vagyok, beletelt vagy két évembe. Megbirkóztam azzal is, hogy másképp néznek rám a romaságom miatt. Sokan segítettek, hogy mindezt megértsem. Eleinte nagyon magányosan éltem, aztán lassan barátokra leltem. Többféle cigány közösségben is megfordultam: igen nehéz, szégyenteljes körülmények között élnek. Amikor a roma társadalmon belül választanom kellett olyan területet, ahol én tudok segíteni, a képzőművészet lett az. Idén eljutottunk odáig, hogy megalakult a Magyarországi Roma Galéria Egyesület, amelynek vezetője lettem. Ez az intézmény sokak álmát és vágyát válthatja valóra. A cigány festők alkotásait szeretnénk megismertetni és értékesíteni a képzőművészetet szerető, és erre áldozni képes közönség körében. Már begyűjtöttük negyven festő mintegy száz alkotását: a galéria nemcsak itthon, világszerte is páratlan kezdeményezés. Össze kell fognunk nekünk, festőknek, mert csak így tudunk nagy követ megmozgatni.
– Keresztapjának nevezi az író Hubay Miklóst. Hogyan kell ezt érteni?
– Vári Zsolt a felvett nevem. Amikor megkereszteltek, tényleg Hubay tartott a keresztvíz alá. Szellemileg sokat formált rajtam, hatása meghatározó az életemben.
– Akvarell- és olajképei tanúskodnak vonzalmairól, mindazokról a hatásokról, amelyek érték. Olasz és spanyol utazásainak tájai mellett a mitológia, az antik művészet éppúgy megérintette, mint a kortárs magyar irodalom és színház. Színdarabrészletek sorát, jó néhány színész alakját is megörökítette, bizonyság erre Garas Dezső, Kováts Adél, Alföldi Róbert, Gáspár Sándor, Béres Ilona, Kamarás Iván, Kálid Artúr megfestése egy-egy szerepben. Saját stílusát hogyan határozza meg?
– Intézményes művészképzésben nem volt részem, ám sokat tanultam, többféle irányzat hatott rám. Szeretem a roma naiv festőket, akik bátran megfestik az érzelmeiket. Az impresszionisták is közel állnak hozzám. Nem az én dolgom elemezni, milyen stílusban festek, lényeg, hogy ma már a magam útját járom. Egyre több portrét készítek: az emberábrázolás a legizgalmasabb feladat, ez vonz mostanában leginkább.
– Töprengést, szomorúságot sugallnak az alkotásai, magányos tekintetek tartják fogva az embert.
– Mindig a magam fájdalmát festem, ez táplál. A képeken látszik, ám beszélni nem szoktam róla, megtartom magamnak.
– Arcképein, aktjain jellemző vonás a szépség.
– Az általános iskolai rajztanárom mondta: a szépet nem lehet megfesteni, csak gyönyörködni kell benne. Ezt nem osztom, arra törekszem, hogy a szépet emberben vagy tájban megfessem.
– Számon tartja, hány kiállítása volt eddig?
– Inkább azt kellene felsorolni, hol lenne jó kiállítani: New Yorkban, Tokióban… Nagyképűnek hangzik, ha nagy dolgokról beszélek. Sokszor szerénységre intenek. De ha bezárom az ajtót, és nem mutatom meg a munkáimat senkinek, nem haladok előre. A művészet nekem víziókat jelent, nemes harmóniákkal telve, egységes optikai világképpé tisztulva. Nem szeretek földhöz ragadtan gondolkodni: a célok repítik az embert. Szárnyalni akarok a magam álmai szerint.