Gondolkozz Európában!

Évek óta a német gazdaság növekedésének 0,5-0,6 százaléka a tagjelöltekkel folytatott kereskedelemből származik. Azaz, ha a bővítés minden hozadékát a serpenyőbe tesszük, akkor megállapítható, hogy az új tagok EU-ba történő belépésük költségeit maguk állják, míg a gyakorlatban már régen átadták piacaikat. Ilyen körülmények között csak a kemény nemzeti érdekérvényesítés vezetne eredményre.

„Gondolkozz Európában!” – a 2003-as esztendőben nagyjából erre a nagyképű és bugyuta szlogenre telt az egykor önálló pólusképzésről, váltópárti létről álmodó és szürkeállományára oly büszke pártszerű jelenségtől. Azt, hogy miként is néz ki a valóságban az SZDSZ propagandájában állandóan hivatkozott nagybetűs Európa, mindennél jobban megmutatták a hétvégi brüsszeli csúcstalálkozón történteket követő reakciók.

Azt ugyanis Németország és Franciaország már előzetesen világossá tette a tagok és leendő tagállamok számára, hogy nem törekszenek a mindenáron történő megegyezésre; a számukra gyakorlatilag vétójogot biztosító, úgy nevezett „kettős többség ” beemelése nélkül nem érdekeltek az unió alkotmányának elfogadásában.

Azt, hogy miként kíván élni Párizs és Berlin ezen jogosítványaival, a közelmúltban demonstrálták. Míg néhány évvel ezelőtt Portugália esetében a várható recesszió ellenére kikényszerítették, hogy Lisszabon csökkentse a misztikus 3 százalék alá költségvetési hiányát, addig az immáron sorozatban „vétkező” francia és német kormány büntethetetlensége tudatában a gyakorlatban bármit megengedhet magának.

Azt számos félhivatalos csatornán a fő akadálynak kikiáltott Madrid és Varsó értésére adták, hogy ha blokkolják a német-francia tengely terveit, akkor ezt nem felejtik el nekik az unió következő 6 esztendős költségvetésének tárgyalásakor. Majd a pszichológiai nyomás gyakorlás eszközeként ismét előkerültek a több sebességes Európát reklámozó tézisek. A luxemburgi miniszterelnök, Juncker például felvetette, hogy szorosabbá kellene fonni az unió hat alapító tagállama, Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux-államok együttműködését.

Az uniós alkotmány elvetését követően nem késett sokat a válasz, amelyet már csak időzítése miatt sem lehet másként, mint retorzióként értékelni. Az EU hat nettó befizetője Franciaország, Anglia, Svédország, Hollandia, Németország és Ausztria levélben javasolta a közösség kiadásainak a jelenlegi szinten történő befagyasztását, valamint azt, hogy 2006-t követően a tagállamok GDP-jük legfeljebb 1 százalékát legyenek kötelesek befizetni a brüsszeli kasszába.

Érdemes tudni, hogy a régi tagok befizetései már ma sem haladják meg a GDP 1,04 százalékát, míg ez Magyarország esetében már eléri az 1,5 százalékot. Nem nélkülözi a politikai pimaszságot, hogy az aláírók között megtalálható London, mely foggal-körömmel ragaszkodik a 80-as években kiharcolt különleges kedvezményéhez, melynek következtében Magyarország tagként évente 70 millió euróval támogatja majd a szegény „angol beteget”. S az sem nélkülözi a politikai pikantériát, hogy az a Párizs szónokol költségcsökkentésről, mely a teljes uniós agrártámogatás közel negyedét kapja, s eddig minden mezőgazdasági reformkísérletet megvétózott.

S mielőtt könnyek szöknének Berlin kiadáscsökkentő hevülete okán szemünkbe, érdemes arra emlékeznünk, hogy évek óta a német gazdaság növekedésének 0,5-0,6 százaléka a tagjelöltekkel folytatott kereskedelemből származik. Azaz, ha a bővítés minden hozadékát a serpenyőbe tesszük, akkor megállapítható, hogy az új tagok EU-ba történő belépésük költségeit maguk állják, míg a gyakorlatban már régen átadták piacaikat. Nem árt fejben tartani, hogy a tizenötök által is elismerten Közép- és Kelet Európa stabilizálása érdekében történő legnagyobb befektetésre a mai tagállamok GDP-jük alig 0,06 százalékát szánják.

A hatok leveléből kiviláglik, hogy miközben az unió folyamatosan új, s egyre szegényebb tagokkal bővül, megszerezve azok piacait – elég itt Romániára, vagy éppen Törökország felvétele kapcsán zajló vitákra utalni – s Brüsszel egyre újabb és újabb feladatokat kíván az újonnan érkezettek nyakába lőcsölni, addig minimális szolidaritást sem kíván velük vállalni.

Ilyen körülmények között csak a kemény nemzeti érdekérvényesítés vezetne eredményre. Azonban erre a láthatóan az ezer sebből vérző, botrányról botrányra botorkáló Medgyessy-kormány eddig is képtelen volt, s csodákat tőlük ezután sem várhatunk.

Pedig az Unió a következő két esztendőben fog dönteni hazánk középtávú pénzügyi és gazdasági mozgásterét alapjaiban meghatározó hatéves költségvetési időszakáról.