Fotó: Pörneczi Bálint
Bányásznapon Csillag István miniszter még az idén is osztogatott kitüntetéseket az idevaló bányászoknak, mostanság viszont már Lyukó fölött is elkezdték kongatni a vészharangot – ha bezárna, Magyarország területén már csak a Dunántúlon maradna számottevő mélyművelésű szénbányászat.
A völgy, ahol a lyukóbányai kitermelés folyik, napsütötte időben igazán festői vidék – úgy tíz kilométerre északra van a diósgyőri futballstadiontól. A decemberi ködben ebből a festőiségből vajmi keveset látunk. Már a portán megkapjuk rikító sárga színű munkavédelmi sisakunkat. A portás keresetlenül tájékoztat bennünket, hogy a televíziós forgatócsoportok mostanában egymásnak adják itt a kilincset, de sohasem látják magukat az adásban. Úgy látszik, az előrelátó társaságok spájzolják a vágóképeket a feltételezett bányabezárás napjára. Miközben a cég titkárságán üldögélünk, elolvashatjuk az amerikai illetőségű AES- konszern alapelveit, amelyeket a faliújságon is közzétettek: tisztesség, korrektség, szociális érzékenység, jókedv. Ezek közül a negyedikből vajmi kevés tapasztalható, az első háromban meg csak bizakodni tud a munkájáért aggódó bányász.
Lyukóbányán hatvanöt éves múltra tekint vissza a szénbányászat – nemrég még tárlat is nyílt erről a gazdag múltról a miskolci Herman Ottó Múzeum Papszer utcai kiállítótermében. A bányászok ugyan jobban szeretnék magukat a biztos jelenben tudni, mint a múzeumban, ám a gesztus mindenképpen méltánylandó. Öt széntelep közül 1950 óta az Adriány-telepből termelték ki a legtöbb szenet a 2–2,8 méter vastagságú rétegekből, mintegy háromszáz méter mélyről. Az itt kitermelt szén alapvetően mindig a Borsodi Hőerőmű tüzelőanyag-ellátását szolgáltatta. A szenet héttonnás „bödönnel” hozzák a felszínre. A kitermelés frontfejtéseken folyik hidraulikus pajzsokkal; az aknák aljához vágatok csatlakoznak, amiket a bányamező határáig hajtanak.
Régen csillékkel szállították a szenet, ma főleg gumiszalaggal. A kitermelés 1977-re elérte az évi egymillió tonnát, ám az ágazat általános válsága a kilencvenes évekre már itt is éreztette hatását. A privatizáció során a bánya az amerikai tulajdonú AES (Applied Energetical Systems) Borsodi Energetikai Kft. birtokába került, ám a cég már jó ideje tárgyalásokat folytatott a magyar állammal, miként tudnák meghosszabbítani a mind gazdaságtalanabb működtetés ellenére Észak-Magyarország utolsó mélyművelésű bányájának élettartamát. Hétszáz ember megélhetése vált bizonytalanná, mikor az erőfeszítések sikertelenül jártak az egyéves haladékot jelentő 1,8 milliárdos költségvetési támogatás megszerzésére – mára ugyanis ennyire olvadt a privatizáció idején még kétezer fős foglalkoztatottság. Lyukóbányának a villamosenergia-piac liberalizálása pecsételheti meg a sorsát: jövőre ugyanis a szénért épp a felét lehetne kapni annak, mint amibe a kitermelés kerül. A Magyar Villamos Művek mindezek ellenére állami közbenjárással átvehette volna az AES által a tiszapalkonyai és kazincbarcikai hőerőművekben termelt drágább áramot – ez a ráfizetés ugyanis jóval kevesebbe került volna a büdzsének, mint a bányabezárás miatt kifizetendő munkanélküli és átképzési támogatások. A lakossági szénigényre alapozva ugyan állítólag több befektető is érdeklődik a bánya részleges üzemeltetése iránt, ám az ő kilétüket egyelőre homály fedi. Ahogy az egyik alkalmazott megfogalmazta: Lyukóbánya maga a fekete lyuk…
S hogy milyen munkahelyért aggódik hétszáz borsodi bányász? Ezt hamarosan megtudjuk, amikor kiderül: a cégvezetők és a szakszervezeti funkcionáriusok mind házon kívül vannak, többen épp a fővárosban tárgyalnak a jövőről. Annak viszont semmi akadálya, hogy magunk is leszálljunk a föld alá, hogy ott váltsunk szót a műszakjukat töltő bányászokkal. Nosza, legalább meglátjuk, miről nevezték el a földalatti mozgalmat – gondoljuk vidorul. A kockás ing, a narancssárga pufajka a hozzávaló nadrággal, illetve a fekete gumicsizma úgy fest rajtunk, mintha most jöttünk volna ki a munkaruházati mintaboltból. Mindenféle kellékek, maszkok és lámpák lógnak rajtunk – úgy nézünk ki, mint az a műanyag karácsonyfa, amit (nyilván a „jókedv” vállalati alapelvének jegyében) máris elkezdtek feldíszíteni az irodaház halljában. Nem sokáig leszünk ilyen patyolattiszták – nyugtat meg kísérőnk. S milyen igaza van!
A lift, ami levisz bennünket 330 méter mélyre, korántsem hasonlít addigi liftképzeteinkre. A függőleges aknában oldalt zuhog a talajvíz, valamennyi ránk is jut belőle, a fülünk pedig ki-bepattog a hirtelen süllyedéstől. Viszonylag tágas alagúton jutunk el a föld alatti irányító helyiségig, ahol Azari Csaba diszpécser igazít el bennünket a bánya alaprajzát, a működő szállítószalagokat illetően. A dekorációt archív bányaképek adják, meg egy csoportkép az utolsó műszakjukat töltő régi jó kollégákról. Ez az utolsó hely, ami még határozottan emlékeztet a földfelszíni civilizációra. Innen Juhász Imre villanyszerelő-mozdonyvezető jóvoltából miniatürizált vonattal megyünk tovább, ami a vidám parki mesejáratokra emlékeztet, de korántsem egyszerű bepréselődni a szűk kocsikba. Úgy zötyögünk, hogy a járgány kirázza belőlünk a lelket. „Csak innen jussunk ki még egyszer!” – szólal meg bennünk a reménytelen civil, s kezdjük átérezni, mit is jelenthet valójában a „Jó szerencsét!” bányászköszöntés.
Miközben botladozunk lefelé a 2-es ereszke légvágatán, kifelé iparkodó, szénportól fekete arcú bányászokkal találkozunk. Szóba elegyedünk velük. Papp Gyula vájár és Bagoly Tibor csillés Sajószentpéterről, Bódi János vájár Edelényből jár dolgozni Lyukóbányára. Lakóhelyükön már bezártak a bányák, most utoléri őket itt is a sors. Mint mondják, alig van olyan bányász, aki nem bejáró – húsz éve ez még másként volt. Ám ha itt is megszűnik a munkalehetőség, legfeljebb az reménykedhet viszonylag gyors elhelyezkedésben, akinek például hivatásos jogosítványa is van. Nem értik, miért kell másfél év ahhoz, hogy a miniszterelnök egyáltalán válaszra méltassa őket. Ott fenn Budapesten talán elképzelni sem tudják, milyen emberpróbáló dolog ezt a föld alatti munkát végezni havi 22-23, nyolcórás műszakban, nettó 120-130 ezer forintért. Valaha, a hetvenes években a bányászkeresetek még kiemelkedőnek számítottak, de ma már a BorsodChem üzemeiben is több kerül a borítékba, pedig ott híresen nyomottak voltak a bérek. A bányászok az átképzéssel kapcsolatosan is kétkedőek – bár állítólag el van rá különítve a pénz.
Kovács Attila főaknász kísér bennünket a 2/5-ös frontfejtés hátsó fülkéjéhez. A ruhánkra és sisakunkra csíptetett bányászlámpa fényénél botorkálunk mind messzebb – egyre több az akadály, amiben elbotolhatunk, s átlagban tízméterenként verjük be a fejünket mindenféle kiálló gerendába. Kalauzunk közben elmondja: a régi egymillió tonna kitermelt szén mára a negyedére csappant. Ám még így is volna nyolc-kilenc hónapra elegendő készlet a most művelt fronton. A frontfejtésen, ahol a szalag mellett alig tudunk leülni beszélgetni, mivel ez csak összegörnyedve lehetséges, jelenleg tizenheten dolgoznak. A brigád a kedvünkért beáll egy mosolygós csapatképhez, ám amúgy komor gondolatok foglalkoztatják őket. Többek között az új potenciális tulajdonosokról spekulálnak – némelyiknek igen rossz a híre. Nem nagyon fizetnek – lehet hallani. Nyolcvanezer forintért pedig akkor sem fognak leszállni a bányába, ha éhezik a család. Ezt persze mindjárt vissza is szívják, mert a kinti világban sem olyan problémamentes az élet. Amit elérhettek, az két gyerek és egy Suzuki. A két gyereket ezután is fenn kell tartani. A Suzukit nem muszáj, de azért érthetően fáj a szívük.
Nincsenek illúzióik: tárgyilagosan beszélnek magukról. A bányászok korán halnak. Térd- és derékbántalmak gyötrik, ízületi és csontbetegségek tizedelik őket. Van, akit a tüdeje visz el: a bánya levegője nem szanatórium. Ritka, aki megéri a hatvanat: a leggyakrabban ötvenes éveik első felében ragadja el őket a halál. Ehhez igazították a nyugdíjat is: negyvenes éveik elején már nyugalomba lehet vonulni. Vagy a húsz ledolgozott évnek kell meglennie, vagy az ötezer műszaknak. Az utóbbiból jó néhányuknak két-háromszáz hiányzik. S mivel a Dunántúlra, Márkushegyre, a Kapolyi-birodalomba kevesen tudnak majd elmenni, van, akinek csak a leszázalékolás marad. Ehhez nincs szükség orvosi mesterkedésre – úgyszólván mindenki rendelkezik a „szükséges” nyavalyákkal. Ha az ötvenszázalékos rokkantság megvan, a bánya hozzácsapja a hiányzó tizenhét százalékot. A nyugdíj összege azonban nem mindegy, s az eljárásból valahogy hiányzik a méltányosság. Igaz, próbálják elsősorban azokat átirányítani a még működő munkahelyekre, s rájuk bízni a várható veszélymentesítést is, akiknek az utolsó esélyük, hogy ily módon beléphessenek az „ötezresek” táborába. Az ő dolguk lesz majd leszerelni, ami leszerelhető, s berobbantani, ami nem omlott még be magától. (S mi van, ha az omlás a felszínen is nyomot hagy? – vetjük közbe. Mindenki oda építi a házát, ahová akarja – hangzik a válasz. Ehhez is jó szerencse kell. Voltak már meglepő földindulások – igazából ugyanis senki sem tudja, pontosan merre nyújtózik a bánya.)
Akik pedig végképp nem bírnak otthon maradni, azok elszegődhetnek a tucatnyi embert foglalkoztató „bicskabányák” egyikébe. Ezekben a nagyüzemi termelés szempontjából felhagyott tárnákban rendszerint kalandor természetű vállalkozók alkalmaznak nyugdíjas bányászokat, minimális eszközparkkal, nemegyszer zsebbe fizetve, de mindenképpen minimálbérért. Előbb-utóbb csődbe mennek, de addig kikaparják, ami kikaparható.
Halálos baleset négy éve nem volt Lyukóbányán, de ezt a kibic a csodával határosnak érzi. Amikor megindul a fúrópajzs és a szalag, szó szerint kő kövön nem marad. Egy szűk folyosót, ahol át kell botorkálnunk, harmincfokos szögben áll el egy többmázsás széndarab. Kérdezzük, merre van kerülőút. Hát az nincs: bízzunk a jó szerencsében. Mit tehetnénk: bízunk. Szent Borbála ad nekünk még egy esélyt, de már nincs rajtunk egy száraz testfelület. Egyszerre didergünk és izzadunk. Fülledt trópus és huzatos sarkvidék. Sötét, nyirok és zaj. Amikor pedig Pál Zsolt frontmester-helyettes beindítja a maróhengert, az maga az előre hozott apokalipszis. S még ebben a dübörgésben is meghallják a föld alatti vezetékes telefont, a „hangost”. Pál Zsolt 1987 óta dolgozik itt, ez volt az első munkahelye. Mint mondja: amit itt lehetett, azt elérte. Ötlete sincs, mihez kezdjen, ha Lyukóbánya bezár. Idegen neki a felszíni világ, még azt sem tudja, hogyan kell megszólítani egy hölgyet – teszi hozzá keserűen tréfálkozva.
Még beszélgetnének, de mi már nem akarunk. Az objektív bepárásodik, a tekintetünk nemkülönben. Elhatalmasodik rajtunk a szolid halálfélelemmel elegy klausztrofóbia. Kifelé menet már nincs is igazán hová lépni: egyszerre elfogy a tér és a levegő. A gumicsizma időnként úgy belecuppan egy-egy pocsolyába, hogy le akar jönni az ember lábáról. Amikor beindítják a lefejtett szénhez a kaparót (hivatalos nevén a homloki láncos vonszolót), ezt a fémgörgős futószalagot, azt sem tudjuk, hová menekülhetnénk.
Mondják, kezdetben volt pénz a munkavédelemre bőséggel: még otthon a gyerekek is fülvédő dugókkal játszottak. Aztán az amerikai anyacéget is elérte az Enron-válság, a részvényárak a töredékükre zuhantak. Azóta szemlátomást műszaki fejlesztésre sem igen telik, nemhogy munkavédelmi „luxuscikkekre”.
A homlokgerendákon már annyiszor koppant a sisak, hogy az felér kisebbfajta agyrázkódással. Folyik rólunk a hideg veríték a pufajka alatt. Ki gondolná, hogy egy bányásznak harminc-negyven perces terepgyaloglást kell végeznie ahhoz is, hogy egyáltalán elkezdhessen dolgozni, vagy műszak végén visszajusson a szeretteihez? Az izomláz mindinkább elhatalmasodik rajtunk, pedig két kiló szenet sem fejtettünk. Ha fordított irányban jöttünk volna, még rosszabb lenne – vigasztal a főaknász. Így legalább szembe megyünk a levegővel, úgy meg épp olyan tempóban gyalogolnánk, mint a légáramlat: végig a saját izzadságszagunkban fürödve. „Rossz a gyutacs, vigyázni!” – halljuk a hátunk mögül. Már csak ez hiányzott – gondoljuk rezignáltan.
Visszafelé a kisvonat már tényleg olyan, mint egy vidámparki vasárnap. Műszakváltáskor jövünk fel a lifttel, s a szerkezet először megtréfál: lefelé indul el. A párolgó, koszos bányásztestek (beleértve a miénket is) egymásnak passzírozva várakoznak a sötétben, 330 méterrel a felszín alatt, hogy a felvonó végre meggondolja magát. Csak a sisaklámpák szentjánosbogarai világítanak, miközben oldalvást titkos Niagaraként zuhog a talajvíz. Az emberek mogorvák, mert egy váratlan műszaki hiba miatt másfél órát vesztegelniük kellett. Ma sem lesz meg a bónusz – mormogják, s ez felér egy kisebb világvégével, bármit jelentsen is.
Odafent a hallban már kész a karácsonyfa. A titkárságon azzal várnak, hogy Derek Paton úr, az AES lyukóbányai ügyvezető igazgatója Lillafüreden tart válságtanácskozást, s a szünetben fogadni tud bennünket. Míg suvickoljuk magunkat a zuhany alatt, hogy lemossuk a bánya szénporos izzadságát, egyre nyilvánvalóbbá válik: a megbeszélt interjút lekéstük. Kérdéseinket utólag, virtuálisan fogalmaztuk meg – a válaszokat ezúton tesszük közkinccsé.
– Amikor a cég hozzájutott Lyukóbányához, úgy tudni, elsősorban hőerőművet akart venni, s ráadásként kapta a bányát. Az akkori megegyezésben volt-e olyan kitétel, hogy a bányát is működtetnie kell?
– Nem követelményként szerepelt, hanem az AES által beadott eredeti üzleti terv foglalta magába a bánya üzemeltetését addig, amíg az gazdaságilag életképes.
– Igaz-e, hogy Lyukóbányát több éve be akarják zárni gazdaságtalanság miatt?
– Nem, a bánya lehetséges eladása meglehetősen új fejlemény.
– A mostani bezárás dátuma információink szerint 2004. január 31. lett volna. Mi indokolta egy hónappal előrébb hozni a dátumot?
– A fennálló helyzetre és a 2004-re vonatkozó szerződések hiányára reagáltunk.
– Amennyiben mégsem a bezárás, hanem az eladás valósul meg, ki a vevő, s mikor kerülhet ez nyilvánosságra?
– Még nincs végső döntés, azonban hamarosan meglesz.
– Átvesz-e az új vevő minden alkalmazottat?
– Nem mindet, de jelentős számban a termelési várakozásaiktól függően.
– Akit nem vesznek át és nem mehet nyugdíjba sem, részesül-e valamilyen átképzési segítségben vagy dunántúli elhelyezésben?
– Fellelhetők a támogatást és segítséget nyújtó létesítmények bárki számára, aki más magyar bányákban sikerrel talál alkalmazást. Mind az AES, mind pedig a szakszervezet próbál valamilyen elhelyezkedési lehetőséget találni az embereknek.
– Mit sikerült tenni azért, hogy akinek csak néhány száz műszak hiányzik az ötezres nyugdíjküszöbhöz, méltányossági nyugdíjba vonulhasson?
– Az új tulajdonosok minden valószínűség szerint befogadják ezeket az embereket, és erről folynak is tárgyalások. Természetesen ezt nem lehet garantálni.
– Ha bezárják a bányát, mi lesz a veszélymentesítés menetrendje, s ez hány embernek ad átmeneti munkát?
– Körülbelül száz főnek, mintegy hat hónapon át.
– Van-e elképzelés a felszíni épületvagyon hasznosítására?
– Jelen szakaszban nincs.
Miután minden részlet így megvilágosodott, szinte már meg is feledkezik az ember a gomolygó ködről, amiben elhagyjuk Lyukóbányát. Mi tagadás, örülünk Isten szent napjának ilyen vérszegény kiadásban is – a felszíni élet apró örömeit csak az értékeli igazán, aki háromszáz méter mélyről érkezett a föld gyomrából. Lillafüreden átutazóban már olyan gyér a látótávolság, hogy majdnem beszalad az autónk a Hámori-tóba. Egy pillanatig felvillan a Palota Szálló is: kivilágított konferenciatermeiben nagy az élet.
Fotó: Pörneczi Bálint
origo.hu
Ő lett a legszebb magyar kislány – olyan szerény, hogy még az osztálytársai sem tudtak róla
