Bergman-filmet vetítenek a Műcsarnokban

A Hímnem-nőnem – Nemi identitás a filmművészetben című sorozatban ma este hat órakor Ingmar Bergman Persona című filmjét vetítik a Műcsarnokban. A lélektani filmek mestere először forgatott kedvenc színésznőjével és későbbi élettársával, Liv Ullmann-nal. A vetítés után beszélgetést tartanak a meghívott előadóval, Stark Andrással.

Ingmar Bergman a filmezést 1986-ban hagyta abba, amikor elkészítette körülbelül harmadik “utolsó filmjét”, ami tényleg az utolsó lett. Forgatókönyveit még ma is filmesítgetik, sőt regényeire is lecsapnak ambiciózus rendezők. Fia, Daniel Bergman rendező Vasárnapi gyerekek című filmcsodája, ami 1992-ben készült, az apa forgatókönyvén alapul. Bergman különösképp kedveli áléletrajzi történeteit, melyeknek csak a szereplői létező figurák, de a történetek gyakran fiktívek. A valamikori legnagyobb svéd rendezőt ma a legnagyobb élő svéd íróként tartják számon, filmtrilógiája (Tükör által homályosan, Úrvacsora, Csend) fogalom.

Amerikában ismeretlen, illetve nem túl támogatott a szerzői film műfaja, amikor a forgatókönyvíró, a rendező és nem ritkán a producer is egy személy, Európában azonban szerencsére gyakori, sőt természetes. Bergman első szerzői filmje a Börtön volt (1949), egy különös, zavaros, egzisztencialista csoda, amely felvonultatta szinte az összes későbbi állandó Bergman-motívumot. Ezután csak másodvonalbeli filmtermékek hosszú sora következett, egészen 1956-ig. Ekkor jelentkezett a rendező Hetedik pecsét című munkájával, és ettől fogva sokkal sötétebb, analizálóbb, pszichologizálóbb, értékesebb alkotásokat hozott létre. 1957-es A nap vége című filmjében a több szempontból elődjének tekinthető nagy svéd filmes úttörő, Victor Sjöströmé a főszerep. Ezzel a filmmel indul meg a kevésbé patetikus, csöndes, gondolkodó filmek hosszú sora.

Tudatos, töprengő alkotó. Amikor filmezett, forgatókönyveinek megírására körülbelül ugyanannyi időt fordított, mint később a forgatásra és vágásra. Irodalmi igényességgel formálta meg a dialógusokat, a forgatókönyvtől eltérni nem lehetett nála, legfeljebb csak nagyon kivételes, indokolt esetben. “Házi színészei” (szinte állandó muvészgárdával dolgozott hosszú évekig) mellette a maximumot kellett, hogy nyújtsák, de ez nem volt nehéz, mert Bergman forgatókönyvei világosak, jól megírtak, rendezői utasításai pedig könnyen értelmezhetőek, pontosak voltak. A beállításokat azonban operatőreinek — pl. a zseniális Sven Nykvistnek, akivel évtizedekig dolgozott — nehezen tudta csak elmagyarázni. Gyalázatosan rajzolt, pálcikaemberkéivel őrületbe kergette munkatársait.

Bergman tipikusan önismétlős rendező, rengeteg motívuma azonos, sőt azonos témát többször is feldolgozott (Arc, 1958 — Rítus, 1968). Az érdekes azonban az, ahogy ezekből az állandó kellékekből mindig valami újat hoz ki. Motívumrendszeréből a halál, az “Isten csendje”, a kommunikációképtelenség, az emberi kapcsolatok csődje nagyon fontosak, tipikusan huszadik századi művészi kérdések. Édesapja, a lentről felkapaszkodott lelkész erős vallási nevelése az Isten-probléma felvetésén, a sok vallási töprengésen látszik, a kérdések megválaszolása azonban sokszor vallástalan, eretnek gondolaton alapul.

Képalkotásának színvonala Sven Nykvisttel való találkozása után emelkedett, bár addig is izgalmasan, igényesen fotografált filmekkel állt elő. Bergman színházi szerepe is fontos: “a színház a törvényes feleségem, a film a szeretőm” — mondta. Írt egy operát is, a Varázsfuvola című zenecsodát pedig filmen valósította meg. Filmjei között gyakori a kamaradráma-szerű alkotás, a kevésszereplős “celluloidra vett színház”. Ezek az alkotások kevésbé filmszerűek, de érdekes irodalmi dialógusaik, problémafeltevésük.


Persona (1966)

Nő és nő pszichológiailag kielemzett viszonya. Az első és utolsó pár perc kivételével csak az idegi alapon megnémult színésznőt és a sokat beszélő ápolónőt látjuk. Az ápolónő rengeteget beszél, ezzel adva ki magát a színésznő lélekelemző kedvének, aki levelekben örökíti meg és adja tovább eredményeit. Bergmannál az 1963-as Csendben is erősen megjelenik a nő-nő-viszony, a testiségben is. Bergmannál jelentős a tapintás, a Suttogások és sikolyokban például az évtizedekig szó nélkül egymás mellett élő testvérpár egymás simogatásával kezdi a másik megismerését.

Bergman szereti a lélekanalízist. Boncolgat, előzmények, következmények után kutat, bonyolult leckéket ad fel, amiket néha meg sem akar fejteni, ezt a feladatot a nézőkra hagyja. Sven Nykvist képi ötletei a kettőződést, a két nő hasonlóságát és különbségét emeli ki. A Persona a kammerspiel-szerű filmek sorába illeszthető, hiszen egy zárt környezetben két szereplő cselekedeteit mutatja be, sok monológgal, jó pár “beszédes néma képpel”. Bibi Andersson és Liv Ullmann játéka egyértelműen a középpontban van. Szinte nincs is más, ami viszi a filmet, minden rajtuk áll. És néha akár fizikai fájdalmat is érezhetünk, a film ugyanis erős. A Persona Bergman legendás alkotása, saját filmgyártó cégének is a Personafilm nevet adta. Ez a film Európai művészkörökben hatalmas vitát kavart és elismerést hozott Bergmannak.

Forrás: www.mucsarnok.hu, www.karinthy.hu