Válságban a szociáldemokraták

A német szociáldemokrácia második világháborút követő történetében példátlan lépésre szánta el magát az elmúlt pénteken Gerhard Schröder kancellár, amikor bejelentette, hogy a márciusi rendkívüli kongresszuson lemond az SPD elnökségéről. Ráadásul ez a lépés, az eddig is igen befolyásos pártelnökjelölt és jelenlegi Bundestag- frakcióvezető, Franz Müntefering további hatalomgyarapodását jelenti.

Mint emlékezetes, elődjének, Helmuth Schmidtnek a bukásához hozzájárult, hogy 1974-ben Willy Brandtnak a kancellári pozícióról történt lemondása után nem vette át a pártelnökséget is. Így megerősödhetett a kormánytól független, elsődlegesen doktrinér balos igényeivel folyamatosan jelentkező hatalmi centrum, mely végül is Schmidt 1982-es bukását okozta.

Az SPD-n belüli viszonyokat jól jelzi, hogy a péntek déli sajtótájékoztatót a legnagyobb titokban készítették elő, abba a régi és az új elnökön, valamint a pártigazgatón kívül senkit sem avattak be. Legalább is erre utalt a párt alelnökének, a Bundestag elnökének, Wolfgang Thiersenek a hír hallatán mutatott feltűnő döbbenete.

A szakértők abban egyetértenek, hogy Gerhard Schröder a pártelnökségről való lemondással előre kívánt menekülni, az egyre élesebb kritikákat óhajtotta megkerülni. A kancellár legfőbb párton belüli riválisának, Oskar Lafontaine-nek az SPD éléről és kormányából történő 1999. márciusi kiutálását követően vette át a pártelnökséget. Ellentétben Lafontaine-nel soha sem nyerte meg – igaz nem is nagyon törekedett rá – az SPD „lelkét”, pártját pusztán egy hatalmi eszközként használta, amellyel választásokat nyerhet.”

A pártszervek lázadása érthető, hiszen 2004-ben – az európai parlamenti voksolást is beleértve – tizennégy, döntően tartományi és önkormányzati választást tartanak Németországban, sok ezer régi, megbízható káder jövőjéről döntenek. Ugyanakkor a félresikerült reformlépések következtében – a reform a német elvtársak nyelvén is megszorításokat jelent – az SPD népszerűsége tartósan 25 százalékra apadt, s Schröder elnöksége, 1999 óta közel 150 ezren, a tagok mintegy ötöde lépett ki a pártból.

A közhangulatot jól jelzi annak a német zsurnalisztának az esete, aki újsághirdetésben kért bocsánatot mindenkitől, akit 2002-ben arról győzködött, hogy Schröderre voksoljanak. A megszorításokon túl számos botrány is borzolta a kedélyeket, alig néhány hete vált tarthatatlanná Schröder bizalmasának számító Florian Gerster, a nürnbergi Szövetségi Munkaügyi Hivatal vezetőjének pozíciója.

A korábbi szociáldemokrata rajna-pfalzi munkaügyi miniszter Gerster bukását, a regnálása alatt sokszorosára növekedett a külsős tanácsadói díjak okozták, valamint az elemi erejű felháborodás, mely a hivatal vezetőinek fizetésemelését és luxusautó-beszerzéseit kísérte. De nemcsak a korrupciógyanús esetek rombolták a kormány tekintélyét, hanem a hozzáértés teljes hiánya is.

Csak azon, hogy sorozatos műszaki problémák miatt a tervezettnél egy évvel később, legkorábban 2004 őszén, vezethetik be a tehergépjárművek autópálya-használati díját, a számítások szerint közel 4 milliárd eurót veszített a szövetségi költségvetés.

Schröder pártelnökségről történt lemondása közvetlen előzményének a január 1-én életbe léptetett, a pacienseket új adóval sújtó egészségügyi reform miatt kialakult felzúdulás tekinthető. Melynek nyomán a szakszervezetek s más befolyásos baloldali szervezetek, valamint szociáldemokrata nagyságok – főként olyan tartományokból, ahol az idén választanak – követelték a reformok leállítását, sőt felvetették a kormány átalakítását.

E katasztrofálissá váló közhangulatot kívánta Schröder megelőzni azzal, hogy rábízta bizalmasára, Franz Münteferingre a pártelnökséget. E lépés mögötti hátsó gondolat talán az lehetett, hogy immár neki adják elő az elvtársak a „hol maradnak kormányzásból a hagyományos baloldali értékek” refrénű sirámaikat. A döntést bejelentő sajtótájékoztatón Schröder világossá tette, hogy nem szívesen válik meg hatalmának egyik oszlopától, amit könnyen elhihetünk neki. Mivel eddigi politikai pályafutásának egyetlen állandó tényezője a hatalom feltétlen akarása volt.

Az első napok döbbenete után úgy tűnik, az SPD elnökségről történt lemondás nem csökkentette Schröder irányvonalának párton belüli és kívüli nyilvános kritikáit. Hiszen az SPD bal szárnya, a schöderi vonal megingásán felbuzdulva az eddigi reformok szociális kiigazítását követeli, sőt, az újrakezdés szimbólumaként egyesek igényt tartanak a kormány átalakítására is.

A három éve immár recesszió határán egyensúlyozó gazdaság szereplői viszont egy baloldali fordulattól tartanak, amely a világ talán legdrágább munkaerejének számító német munkavállaló költségeit tovább növelnék. Ezt a gyanút erősítik a gazdasági csúcsminiszternek, Wolfgang Clementnek az SPD-elnökségből való távozásáról kedden felröppent hírek is.

Ugyanakkor valószínűtlennek tűnik, hogy a romló gazdasági helyzet miatt előrehozott választásokra kerülne sor, hiszen az SPD-ben nincs más személy, aki alkalmas lenne kancellárjelöltségre. A szociáldemokratáknak az egykor oly radikális zöldektől sem kell félniük, hiszen az elveiktől már régen megszabadult párt mindent megtesz a kormányon maradás érdekében, így az utolsó pillanatig kitartanak Schröder mellett.