Csatlakozás utáni pánik

Görögország, Spanyolország, Portugália nem tudta csökkenteni jelentősen gazdasági lemaradását. Amióta belépett az unióba, több támogatást kapott, mint amennyit Magyarország fog, és az „ír csodához” sincsenek meg a hazai feltételek.

Ahogy közeledett az igazság pillanatát jelentő május 1-je, úgy pukkadtak ki a 2002–2003-as esztendők üres uniós jelszavai. Egyre világosabbá vált, hogy az EU-hoz nem csak jól és még jobban lehet csatlakozni. Némi enyhet adott a közelgő vihar előtt, néhány műprobléma – Döbrentei Kornél beszédének értelmezése körüli álvita kül- és belföldi felnagyítása. Szinte mindegyik német lap beszámolt arról az egész társadalmunkat lázban tartó kérdésről, hogy éppen hány koszorús tollforgatónkon tört ki az elhatárolódhatnék, s léptek ki az Írószövetségből. Megint elsüthettek néhány régen megírt cikket a magyarok rasszizmusáról, sérült, beteg lelkialkatáról.

Pedig ez év elejétől nem hiányoztak a nyugati sajtóban a most csatlakozók illúzióit oszlató, figyelmeztető hangok, melyek felelőtlennek nevezték a tagjelöltek kormányait, mert képtelenek voltak őszintén elmondani polgáraiknak, hogy rövid távon igen sok vesztese lesz a csatlakozási folyamatnak, főként az idősebbek és az elmaradottabb keleti térségekben élők. Ha már a tájékoztatásuk hiányos volt, akkor aligha meglepő módon felkészítésük érdekében szinte semmi sem történt.

A regionális támogatások hatásainak eddigi elemzéséből az is kiviláglott, hogy a pályázati feltételek között szereplő jelentős önrész okán a fejlesztési pénzek eddig sem a legszegényebb, leginkább rászoruló régiókba áramlottak. Ezért az eredeti szándékokkal ellentétes módon nem csökkentették, hanem éppen, hogy növelték az adott országon belül meglévő regionális különbségeket.

Az értékelésekből azt is világossá tették, hogy Spanyolországnak, Görögországnak, Portugáliának nem sikerült – a hatalmas támogatások ellenére sem – jelentősen csökkenteniük a csatlakozásukkor az unió gazdasági centrumával szemben fennálló gazdasági lemaradásukat. A sikeres felzárkózásra oly gyakran emlegetett Írország példája sem alkalmazható a most belépőkre, hiszen az ír „csoda” egyetlen előfeltételével sem rendelkezünk. Sokkal rosszabb pénzügyi feltételeket kényszerítettek ránk, mint bármelyik korábbi belépőre, rosszabbat mint az összehasonlíthatatlanul gazdagabb Ausztriára, Finnországra és Svédországra. A tagdíjak 100 százalékának kifizetéséért, a támogatások alig harmadában részesülünk, de abban is csak akkor, ha világcsúcsot döntünk a pályázatok elnyerésében. Mi a töredékét kapjuk annak, amit a nálunk jóval gazdagabb spanyolok, görögök, vagy portugálok zsebre tesznek. Az uniós abszurditások csúcsaként mintegy 70 millió euróval támogathatjuk a szegény brit államot.

Az összehasonlíthatatlanul bőkezűbb támogatások mellett fontos szerepet játszott a gyors ír gazdasági növekedésben, a zöld szigetnek, az Atlanti-óceán túlpartjáról nézve kedvező földrajzi elhelyezkedése, valamint, hogy közel 40 millió amerikai számítja magát ír származásúnak. Természetesen a legnagyobb adu, az angol anyanyelvű lakosság.

A tizenötök átlagának megfelelő reáljövedelmek elérését a frissen csatlakozott államoknál a legtöbb elemzés a politikailag már értelmezhetetlen – hiszen annyi bizonytalansági tényezőt tartalmazó – ötven esztendős távlatban tudja csak elképzelni. A német értékelések arra is rámutattak, hogy könnyen elképzelhető a most belépettek esetében egy, az egykori NDK-hoz hasonló átalakulás. A romló demográfiai mutatók, valamint a jelentős elvándorlás okán a lakosság néhány központban tömörül majd, míg egész térségek immár megállíthatatlanul kiürülnek. (Itt kérdéses, hogy az egyre inkább a lakosság importra szoruló Magyarországra megindul-e a határokon túli magyarok erőteljesebb bevándorlása?)

Ebben a helyzetben kellene a Medgyessy kormánynak megtáltosodnia és csodát művelnie, aminek az esélye az elmúlt két esztendő vergődés történetét ismerve, még matematikailag sem kifejezhető. Ezért maradnak a már ismert werberi módszerek, továbbra is meghatározó téma marad, hogy melyik jobboldali szervezet, vagy személy mennyire fasiszta, esetleg hogyan kell értelmezni Kövér László tegnapi tüsszentését. A tények és hazugságok harmincadik fejezetében végre elmagyarázzák mindannyiunknak, hogy most sokkal jobban élünk, mint a jobboldali rémuralom idején.