Mégsem tombol az antiszemitizmus?

Az új EU-tagállamokban a kommunista múlt lezárása még mindig nem fejeződött be. Számos országban még mindig egykori pártfunkcionáriusok vannak hatalmon, s nosztalgiázó érzések nem csak az egykori NDK-ra jellemzőek - vélekedik az ismert német történész, Hubertus Knabe.

Az ismert német történész, Hubertus Knabe a Stasi áldozatainak szentelt berlin-hohenschönhauseni emlékhely igazgatója, a konzervatív Die Welt hasábjain száll vitába azzal az állítással, hogy az új tagok felvétele növelné az antiszemitizmus veszélyét az unióban.Knabe a Kelet-európaiak és az ő történelmük című írása szerint, furcsán fogadta az unió a frissen belépőket, amikor az elmúlt hetekben Európa újraegyesülése felett érzett öröm helyett egészen más téma határozta meg a bővítéssel kapcsolatos vitákat. Az aggodalom, hogy az új tagokból kiinduló zsidóellenesség átragadhat a tizenötökre. Paul Spiegel, a Zsidók Központi Tanácsának elnöke óvott a kifejlett kelet-európai antiszemitizmustól, és úgy vélte: az elmúlt hónapok tapasztalatai komoly félelmekre adnak okot. Salamon Korn szerint ezeknek a jelenségeknek a feldolgozása a térségben még nyomokban sem történt meg. Így a fiatal demokráciák, amelyek 15 éve saját erejükből vetették le a kommunista diktatúrát, nem mint hősök, hanem mint Európa problémás gyermekei jelentek meg a tudósításokban.

Ezt a vitát már előre vetítette, amikor Korn a lett külügyminiszter-asszony kijelentése ellen tiltakozva – aki szerint a nemzeti szocializmus és a kommunizmus egyformán bűnös rezsim volt – kivonult a teremből. Januarban Korn kilépett a Szászországi Emlékhelyek Alapítványának kuratóriumából, mivel úgy érezte, hogy az betemeti a két németországi diktatúrát megkülönböztető árkokat.

Knabe úgy véli, ha az emlékezésben valóban az a fontos, hogy az diktatúrák politikai koncepciói ellen immunizálják a lakosságot, akkor a kommunizmussal legalább annyit kell foglalkozni, mint a nemzetiszocializmussal. Ellentétben az európai zsidók meggyilkolásával, a kommunista bűnök feldolgozása még a kezdeteknél tart. Nem csak Oroszországban beszélnek alig, a több mint 20 millió ottani áldozatról, akiket a szocialista utópia nevében gyilkoltak meg, de Nyugat-Európában is elterjedt az a nézet, hogy a kommunizmus eszméje alapjában jó volt, csak a gyakorlati megvalósítása hiúsult meg.

Az új EU tagállamokban a kommunista múlt lezárása még mindig nem fejeződött be. Számos országban még mindig egykori pártfunkcionáriusok vannak hatalmon, s nosztalgiázó érzések nem csak az egykori NDK-ra jellemzőek. A politikai üldözöttekről csak ritkán emlékeznek meg, és sokan közülük rosszab körülmények között élnek, mint egykori kínzóik. Kommunisták áldozatainak szentelt emlékhelyek, vagy múzeumok – mint a budapesti Terror Háza – a mai napig kivételnek számítanak.

Ami a nemzetiszocializmus esetében természetes, azt a kommunizmus kapcsán még el kell érni: a tények megállapítását, az áldozatok méltatását és a következő generációk számára a diktatúrák politikai hátterének bemutatását. A kommunista múlttal való szembenézés nem jelent konkurenciát az antiszemitizmus és a nemzetiszocializmus feldolgozásával.

Knabe szerint igaztalan az az állítás, hogy az új tagok nem néznek szembe a holokauszt történetével, hamis és igazságtalan, amit jelez az új budapesti dokumentációs központ megnyitása és egy varsói zsidó múzeum építése. Éppen a kommunizmus bukása tette lehetővé, hogy Kelet-Európában a zsidó üldözésekről nyíltan beszéljenek.

A szerző végül azzal a megállapítással zárja írását, hogy az új tagok nem veszélyt, hanem éppen többletet jelentenek az uniónak. Hiszen ott még viszonylag frissek a diktatúra emlékei és ezért jobban meg tudják becsülni a szabadságot.