Az esélyesek hátizsákja

Már három hét sincs a soros olimpiáig, igyekeznünk kell tehát, hogy jól megpakoljuk a hátizsákot, amelyet az esélyes magyaroknak cipelniük kell. A súlyos teher persze lelki, a hivatalos(kodó) dokumentumok a nem túl színes „elvárás” kitétellel illetik, négyszemközt pedig egyszerűen annyit jelent, hogyha nem nyersz, senki vagy!

Úgy indult a dolog, hogy a világ sportoló fiataljai összejönnek, megmutatják, mit tudnak, közben ismerkednek, barátkoznak, szeretik egymást, nagy jókedvükben a keblükre ölelik a világot. És persze maradandó emlékekkel válnak el egymástól – akár nyertek, akár veszítettek.

A jeles báró, bizonyos Pierre de Coubertin igazoltan lehetett naív akkor, amikor felebarátaival (büszkén említsük meg közöttük Kemény Ferencet) kiengedte a szellemet a palackból. Elszántsága nagyobb volt, mint az esély arra, hogy valóban képes megmozgatni a világot az ókori görög eszme jegyében. Végül nagy nehezen sikerült tető alá hoznia az első újkori játékokat, amely olyan jól sikerült, hogy jöhetett a többi.

Most, amikor a huszonnyolcadikat várjuk, csak kevés szó esik barátságról, ismerkedésről, és általában az érzelmekről. Az olimpikonokat nem kérdezik ilyesmiről, ők meg nem beszélnek róluk. Nyersz, vagy nem? Ez a téma, a versenyző pedig nekilát, hogy közhelyekkel mentse a menthetőt, megemlíti, hogy mások is lesznek ott, a mezőny igencsak erős, tőle nem várható több annál, hogy igyekszik élete legjobbját elővezetni. A riporter bólint (ha jó napja van, megértően), és megismétli: Nyersz vagy nem? Ha másból nem, ebből értenie kell a klasszisnak, jól teszi, ha bevési az elméjébe, csak akkor ember, ha övé lesz az aranyérem.

Ott van például Cseh László. Az ifjú úszó, ha ezerszer nem mondta el, egyszer sem, hogy csak azzal törődik, hogy a legjobbját ússza 400 vegyesen, ha sikerül, elégedett lesz. Igaza van, a hétköznapok logikája szerint mindenképpen. Csakhát manapság kevés az, ha a versenyző, mi több, az edzője elégedett a produkcióval, ha mindazok, akik a pénzt adják elégedetlenek. Így aztán mindenki félresöpri Cseh okos érveit, és elemezgetni kezdi, vajon a nemrégiben világrekordot úszó Phelpset megverheti-e a mi fiúnk, vagy sem? Nehezen hihető, hogy az esélyek latolgatása ne hatna a versenyzőre, íme egy újabb csomag a hátizsákba…

Ide illik Janics Natasa esete is. Az ifjú hölgy annak rendje és módja szerint legyőzte a válogatókon Kovács Katalint, azt a lányt, akit mindenki „kajakkirálynőként” emlegetett, még úgy is, ha a mindenhol győztes klasszis rendre visszautasította a titulust. Egyesben Janics indulhat Athénban, s máris az ő megkoronázására készül mindenki, úgy tetszik, a hozzáértők nem élhetnek királynő nélkül… Ha nem nyer Janics, biztosan azzal érvelnek majd, hogy bezzeg, ha Kovács indulhatott volna – ez is szép kis doboz Janics hátizsákjában.

És persze a (név)sor folytatható, a címvédő pólósokkal, a női kézilabdázókkal, az öttusázó Balogh Gáborral, a vívók közül Ferjancsik Domonkossal, Nagy Tímeával, a bírkózó Deák Bárdossal, és így tovább, és így tovább… Megkapják a kényszerítő szavakat, hadd duzzadjon a batyujuk, hadd húza le a vállukat a hátizsák, amíg csak túl nem élik így vagy úgy a versenyüket.

Valaha – ha hiszik, ha nem – volt olyan, hogy nemes küzdelem. Aki eleget tett az írott és az íratlan szabályainak, az emelt fővel térhetett haza mindenfajta versenyről. Régen volt, de igaz. Akkoriban volt honos a módi, amikor a hátizsákot kirándulásra használták az emberek, nem volt még a hétköznapok divatja, mint mostanság.

Hogy ma az, aligha véletlen.