A költő és a filozófia

Amikor a könyvet kezembe vettem, előzetes megértésem daimónja ezt súgta a fülembe: "Gadamer hermeneutikája és József Attila esztétikai írásai? A kamion és a Trabant véletlen találkozása a bölcseleti sztrádán? Mi értelme van ennek?" A gadameri szellemiségű, kiváló könyv azután segített megvilágítani előítéletem jogosságát és jogtalanságát.

Fehér M. István, miután vázolja – a szellemtudományok öneszmélésének Gadamer főművéből ismerős történetén keresztül – a hermeneutikai művészetfelfogás lényegét, bedobja a mélyvízbe József Attila hagyatékban maradt művészetelméleti fejtegetéseit, melyek a szerző szerint egybevágnak Gadamer esztétikai problémafelvetéseivel (vagy pontosabban: irányuk hasonló). Az első hallásra meglepőnek, ha nem erőltetettnek tűnő ötletet Fehér M. István meggyőzően illusztrálja. Nagy költőnk esztétikai gondolataiban – melyek, mint később kiderül, nagyrészt Benedetto Crocét visszhangozzák – „a filozófia XX. századi hermeneutikai fordulatának teljességgel középponti belátásai villannak fel”.
Kant A tiszta ész kritikájában a megismerés „két törzsét” ismertetve szemléletek és fogalmak, érzékiség és értelem dualizmusáról ír. A szemléletek által „tárgyak adatnak”, a fogalmak által „tárgyak gondoltatnak”. Kant tisztában van vele, hogy a megismerés egyik törzse sem élhet a másik nélkül, de hogy miképpen kapcsolódnak, azt saját bevallása szerint sem tudja megmondani.
Heidegger szerint ennek oka az, hogy Kant a két törzset eleve elszakítva vizsgálta, dogmatikusan kapcsolódva a filozófiai hagyományhoz, és nem volt kedve abban a mélységben fölszántani a talajt, ahol a törzs még nem ágazik el. A heideggeri vizsgálódásoknak ez az iránya jó alkalmat kínál Fehér M. Istvánnak arra, hogy elvigyen bennünket addig a pontig, ahol Gadamer hermeneutikája és József Attila esztétikai jegyzetei éles fényben találkoznak. A találkozás során kiderül: József Attila – aki korának filozófiai irodalmát magas fokon ismerte – szintén tudatában volt érzékiség és értelem szétszakítottságának, ám nem tett kísérletet a mélyszántásra, az ontológiatörténeti destrukcióra, az igazi hermeneutikai fordulattól tehát távol marad. Annyit tesz csupán, hogy a vizsgálódásba behozza az ihletet, melynek médiumszerepet szán. Az ihlet feladata volna, hogy az egyedi, de közölhetetlen szemléletek, valamint az általános, de életidegen fogalmak közé ékelődve közvetítsen. József Attila tehát nem töri szét és nem szerkeszti újra a készen kapott fogalmi keretet, csupán kitágítja (azaz: használja).
Az, hogy József Attila ekképp a metafizikai tradíció foglya marad, nem csak versei értékéből nem von le semmit, de esztétikai írásaitól sem tilt el bennünket. Mert a hermeneutikai kapcsolódási pontok valóban relevánsnak tűnnek. A játékról szóló fejezetből például megtudhatjuk, hogy amikor József Attila elítéli a „művészet céljáról” dadogókat – hiszen a művészet önmagában birtokolja célját –, kimondottan közel kerül az esztétikai tudatra vonatkozó gadameri kritika horizontjához, mondja Fehér M. István.
Mindazonáltal ott is József Attila húzza a rövidebbet, ahol az esztétika alapjait érinti. Mert a művészetnek éppen azt a kantiánus – sőt, kartéziánus – eredetű elkülönítettségét és tisztaságát követeli, amelyről Gadamer az Igazság és módszer című könyvében kimutatta: éppen ez a tisztaság az egyik oka annak, hogy a művészet elvesztette jelentőségét. A fokozatos tisztítási kísérletek során ugyanis sikerült annyira elkülöníteni mindentől, hogy megismerés- és igazságfunkciója semmivé lett. Éppen ennek rehabilitálása volt Gadamer célja. Gadamer a művészet öneszmélésének kulcsát abban látja, hogy mondjon le arról a „tisztaságáról”, amiért József Attila síkra száll.
A szerző persze mindjárt „fel is menti” József Attilát, mondván: jogtalan volna, ha elmarasztalnánk őt azért, mert nem tette meg a hermeneutikai fordulatot. Nem ez volt a dolga. Nekünk olvasóknak sem az a dolgunk, hogy anakronisztikusan, Gadamer főműve felől mérjük ki József Attila szellemi helyét. Mert az, hogy a halhatatlan költő egy könyv lapjain találkozott a halhatatlan filozófussal, nem kettőjük bokszmérkőzése (és persze nem is véletlen találkozás, ahogy daimónom sugallta). Épp ellenkezőleg: izgalmas kaland lehetőségét nyitja meg. Nem annyira a József Attila, mint inkább a Gadamer iránt érdeklődő olvasók előtt.

(Fehér M. István: József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája. Kalligram 2004. 214 o., 1990 Ft.)