Frankfurter Allgemeine Zeitung
A konzervatív napilap Michaela Wiegel Francia póker című írásában a hétvégén esedékes, az EU alkotmányról rendezendő francia referendum várható következményeivel foglalkozik.
A május 29-i népszavazás esetleges kudarca nem jelentené a politikai pókerjátékos hírében álló francia elnök, Jacques Chirac hivatalának elvesztését. Chirac már korábban bejelentette, hogy egyáltalán nem gondol a lemondásra. Egy vereség azonban végleg megsemmisítené a tekintélyében amúgy is megtépázott elnök autoritását, s nem maradna más számára, mint a 2007-es elnökválasztásig anélkül vigye tovább az államügyeket, hogy esélye lenne a dicsőséges távozásra.
A saját táborból származó köztársaságielnök-jelöltek, mindenekelőtt a vezető kormánypárt, az UMP elnöke, Nicolas Sarkozy, nem hagyná ki annak a lehetőséget, hogy Chirac meggyengülését ne használja ki saját céljaira.
Az igazi kérdés azonban az, hogy Chirac – a változó európai elkötelezettséggel rendelkező új-gaullista tanácsadói javaslata ellenére – miért jelentette be 2004. július 14-én az uniós alkotmányról megrendezendő referendumot. Minden bizonnyal belpolitikai számítás állt ennek a hátterében: Chirac azt remélte, a szocialista pártot, mint az egész baloldalt hosszú távon megoszthatja. Számítása bevált.
Chirac számára a referendum a 2002-es elnökválasztás második fordulójakor és az iraki válság során már kipróbált stratégia új kiadását jelentette, amikor bírálóinak és politikai ellenfeleinek nagy részét maga mögé tudta állítnani. Chirac akkor jutott politikai pályájának csúcsára, amikor ő volt a szélsőséges Le Pen demokratikus ellenfele, vagy a Bush-ellenes vétó hatalmakat vezette. Nagy européerként kívánt bevonulni a történelemkönyvekbe, aki nagy formátumú politikai ellenfeleinek – mint például Jacques Delorsnak vagy Valery Giscard d'Estaing-nek – támogatását éppen úgy élvezte, mint ahogyan a szocialisták és a zöldek realista szárnyának támogatására is számíthatott. Hogy milyen kevés köze van az uniós alkotmány elfogadása érdekében folytatott reklámhadjáratnak a szerződés részletes ismeretéhez, azt a francia televízió nézők megtapasztalhatták, amikor az elnök fiatalokkal találkozott. Chirac ez alkalommal nagyjából mindenről beszélt, csak az alkotmány legfontosabb újításait nem említette.
Nicolas Sarkozy, az UMP elnöke annak ellenére, hogy nem tartozott a referendumot hangosan követelők közé, pártelnökként teljesen kitölti az alkotmányt támogatók csapatában rá szabott szerepet. Ugyanakkor kampányfellépéseit elsődlegesen arra használja, hogy Chirackal szembeni profilját erősítse. Így Sarkozy elsődlegesen azért támogatja az alkotmányt, mert az a „reformok gyorsítójaként” hat majd a globális versengésben eddig inkább lemaradozó Franciaországra.
Chirackal ellentétben – aki az EU-t mint a globalizáció ellenes erődöt kívánja eladni – Sarkozy az európai összefogást az átfogó reformokra ösztökélő sarkantyúként láttatja, mely a francia gazdaságot versenyképesebbé teszi. A francia szociális modellt, melyet Chirac minden alkalommal az egekbe dicsér, Sarkozy bukottnak tartja, melynek tömeges munkanélküliség és a növekedési gyengeségek a következménye.
Sarkozy minden lehetőségre készen áll: amennyiben megkapná az alkotmány a többséget, akkor részesülhet Chirac győzelméből, ha megbukik a referendum, akkor pedig készen áll arra, hogy egyfajta „válságkezelő menedzserként” vegyen részt a Chirac-korszak felszámolásában. Arról, hogy ellenzi Törökország EU tagságát, Sarkozy az elmúlt hónapokban hallgatott; ezt a kérdést az alkotmány ellenzőinek engedte át.
Francois Hollande, a szocialisták első titkára is a voksolás kimeneteléhez kötötte jövőjét. A tavalyi, párton belüli voksolás ellenére – ahol 59 százalék támogatta az alkotmányt – Hollande képtelen volt arra, hogy pártját egységesen vigye a referendum kampányába. Határozatlan vezetési stílusával a szakadás szélére kormányozta a szocialistákat, melynek következtében csak a szocialista választók masszív igenje esetében maradhat a párt élén. A száz éves párt válságára jellemző, hogy egyre erősebb a szocialistákon belül az igény az egykori miniszterelnök, az uniós alkotmányt támogató Lionel Jospin visszatértére.
Tíz évvel a Mitterrand korszak után a referendum a szocialista trónörökösök, Jospin és Laurent Fabius között is döntést fog hozni arról, kit küldenek a 2007-ban az elnöki címért küzdelembe. Jospin 2002-es vereségét követően Fabius azt a következtetést vonta le, hogy csak a középtől balra álló erők összefogása hozhat sikert, az EU realizmussal történt szakítása ezen a felismerésen alapul. Az alkotmány elleni küzdelem vezetőjeként lehetőséget lát a párton belüli, az elnökségre pályázó vetélytársak kiiktatására. Baloldali modernizátorból a lázadó kapitalizmus kritikusává történő átalakulása azonban lélegzetelállítóan gyorsan zajlott le.
origo.hu
Elkepesztő siker, állótapsos ünneplés a Hamupipőke bemutatóján
