„Az MSZP-SZDSZ koalíciónak a 2002-es megalakulás óta több mint 3 teljes év állt rendelkezésére a köztársasági elnökválasztásra való felkészülésre. A felkészülés optimális esetben arra adott volna lehetőséget, hogy a koalíció a széles választói közvélemény előtt bemutassa, képes olyan konszenzuális jelöltet állítani a köztársasági elnöki pozícióra, akit akár a parlamenti ellenzéknek is kényelmetlen lenne elutasítani.
A politikai elittel szembeni folyamatosan növekvő választói elégedetlenség időszakában egy jól előkészített, akár kétharmados szavazattöbbséggel végződő elnökválasztás kétségkívül minden egyéb kommunikációs erőfeszítésnél hatékonyabban javíthatta volna jelenlegi kormánykoalíció választói megítélését. Belátható persze, hogy az ilyen irányú várakozások a balliberális koalíció 2002-es megalakulásának belpolitikai körülményeit, a koalíció eddig eltelt időszakának még a Horn-kormány idejére visszanyúló súlyos belső feszültségeit, konfliktusait tekintve túlságosan messze mentek volna.
Annyi azonban már a koalíció legszűkebben értelmezett politikai érdekeit tekintve is elvárható lett volna, hogy az elnökválasztás procedúrája a koalíciós partnerek – legalábbis kifelé megnyilvánuló – egyetértésének keretében fusson le. Ennek biztosításához legalább az MSZP részéről jóval a jelöltállítás esedékessége előtt meg kellett volna fogalmazódnia azoknak a felvetéseknek, amelyek mentén a koalíciós partnerek képesek lettek volna a mindkét fél számára elfogadható konszenzusos minimum bázisán egy vagy több lehetséges jelöltet állítani. E felvetések pontosan tisztázhatták volna a leendő köztársasági elnök személyével kapcsolatos igényeket az MSZP, illetve az SZDSZ részéről, rögzíthették volna azokat a kritériumokat, amelyektől egyik fél sem kíván eltávolodni.
Az MSZP számára az elnökjelölés körüli kérdések tisztázása annál is inkább fontos lett volna, minthogy a szocialisták egyértelmű várakozásokat fűztek a majdani az elnöki döntésekhez a legfőbb ügyész megválasztása, az MNB elnökének megválasztása és a 2006-os országgyűlési választások kiírása kapcsán. A megfelelő jelölt biztosítása érdekében azonban az MSZP vezetése részéről a koalíciós partnerrel időben megkezdett érdemi egyeztetések nem történtek meg. A szocialisták ugyanakkor az ellenzékkel való érdemi egyetértés kialakítása érdekében sem tettek megfelelő lépéseket, holott egy ilyen irányú nyitás az SZDSZ által támasztott akadályokat is semlegesíthette volna az elnökválasztás kérdésében.
Az előkészítés azonban elmaradt, annak helyét a közbeszédben az esetleges jelöltekről és önjelöltekről felröppenő újabb és újabb hírek töltötték ki. A hivatalos jelölési határidőig eltelt időszakban közel 15 aspiráns nevét ismerhette meg a közvélemény. A jelenlegi ciklus első felének egyértelmű favoritja Kovács László MSZP-s pártelnök volt, aki politikai karrierje megkoronázásaként „vállalta volna” a köztársasági elnöki pozíció betöltését. Kovács jelöltségét elsőként 2003 október végén Jánosi György akkori szocialista választmányi elnök vetette fel, egyes MSZP-s politikusok azonban már a 2002-es választások óta szorgalmazták jelölését a posztra. Kovács nevének felmerülésekor az SZDSZ nevek említése nélkül azonnal jelezte, hogy a tisztségre pártpolitikus személyt nem tud elfogadni. A funkció betöltése körül körvonalazódó vita ettől kezdve végig meghatározta a koalíciós diskurzust.
Kovács brüsszeli „száműzetésével” a szocialisták első számú jelöltjévé Szili Katalin lépett elő. Szili jelöltként történő megjelenése előtt az SZDSZ részéről Szabó István filmrendező és Göncz Kinga szociális miniszter neve merült fel, de egyes szocialista körök mintegy a megbuktatásáért járó kárpótlásként Medgyessy Péter indulását támogatták. Lévai Katalin európai parlamenti képviselő önjelöltségét nem számolva Gyurcsány Ferenc és köre – érezvén a kormánypártok között kialakult feszültséget – áthidaló megoldásként Bárándy Péter és Bihari Mihály személyét is felvetette.
Az MSZP kongresszusán Horn Gyula és az egyébként az SZDSZ számára is elfogadható Glatz Ferenc ellenében végül Szili Katalin lett a szocialisták köztársasági elnökjelöltje. A liberális kormánypárt ezt követően is kitartott amellett, hogy az MSZP hivatalos jelöltjét nem fogja támogatni. Az SZDSZ Gönczöl Katalin, Mécs Imre és Demszky Gábor nevének tavaszi „tesztelése” után végül Gombár Csabát jelölte meg alkalmas személyként a pozíció betöltésére.
A jelöltállítás folyamatát a megfelelő politikai akarat mentesíthette volna a most lezajlott procedúra széles nyilvánosság előtt zajló, súlyos konfliktusaitól. Az ehhez szükséges politikai akarat azonban hiányzott, így az MSZP belső viszonyaiból fakadó bizonytalanság, képlékenység a jelenlegi kormányciklus során folyamatosan biztosította az SZDSZ számára saját taktikai és stratégiai céljainak érvényesítését. Az MSZP meghatározó, de egyúttal egymással élesen szembenálló belső erőcsoportjai közötti küzdelmek, az ezzel együtt folyamatosan növekvő belső dezintegráció az oka, hogy fontos stratégiai kérdéseket tekintve a jelenlegi koalíció eddigi menetében képtelenek voltak a szocialisták időben megformált, egységes politikai akarattal az SZDSZ-szel szemben tárgyalóasztalhoz ülni. A pártvezetés az egymással éles érdekellentétben álló belső erőcsoportok feje fölött az SZDSZ-szel megkötött alkukkal és egyeztetésekkel alakította a koalíció menetét. E gyakorlat közvetlen eredménye, hogy a meghatározó események rendre a kisebbik koalíciós partner érdekeinek és preferenciáinak megfelelően alakultak.
Ez a folyamat oda vezetett, hogy a most lezajlott köztársasági elnökválasztás kimenetele egyben az MSZP totális vereségét is jelenti a politikai színtéren. Nem Sólyom László személyéről van szó, hanem arról, hogy a pártkongresszus támogatása és a Szili Katalin mögé felsorakozott képviselőcsoport támogatása mind hiábavaló volt, a szocialisták koalíciós partnerük hajthatatlansága miatt szó szerint pár szavazaton múló, megalázó presztízsvereséget szenvedtek.
Nyilvánvaló, hogy az elsődleges kommunikációs cél most e vereség átformálása, jelentőségének kisebbítése, a kudarc elfeledtetése. Erre kézenfekvő eszközként adódnak a közös kormányzás, a „vállalt feladatok” teljesítésének kényszerére hivatkozó magyarázatok. A taktikai színtéren a kedélyek lecsillapítása a koalíció jelenlegi, liberális dominancia alatti működésében érdekelt csoportok számára időt valóban adhat némi időt az MSZP-n belül kiéleződött feszültségek kezelésére. A stratégiai dimenzióban azonban már megkerülhetetlenül ott lebegnek a koalíció egyben tartására és az esetleges 2006-os választási együttműködésre vonatkozó súlyos kérdések, amelyeket az MSZP most bekövetkezett belpolitikai vereségét követően egyre nehezebb lesz megválaszolni.”
(Forrás: Századvég Politikai Elemzések Központja)
origo.hu
Orbán Viktor: Már megint Bognár Gyuri a király!
