Bild am Sonntag (bild.t-online.de)
A legnagyobb német bulvárlap vasárnapi számában Jochen Gaugele Merkelnek kell az EU-vitában közvetítenie címmel készített interjút José Manuel Barrosóval, a brüsszeli bizottság elnökével.
Barroso szerint elsősorban az európai tanácsnak, az állam- és kormányfőknek okoz nehézséget, hogy az EU 2007–2013 közötti költségvetéséről megállapodjanak. A brüsszeli bizottságnak és az Európai Parlamentnek ez sokkal könnyebben sikerül. Európa mindig akkor tudott előrelépni, ha Németország teljesítette közvetítői szerepét. „Tudom, hogy a kancellár elhatározta közös erőfeszítéseinket határozottan támogatja” – mondta az EB elnöke.
Barroso úgy véli, hogy a megegyezés sürget, a megállapodás elmulasztása mindenkinek csak árthat – ugyanakkor nem szabad minden kompromisszumot elfogadni. Ambiciózus és igazságos megoldásra van szükségünk, versenyképes, modern, nyitott Európára, ha a munkahelyeket és növekedést kívánunk biztosítani a polgároknak. Ehhez többek között elengedhetetlenek az Európát átszelő közlekedési folyosók, és közös erőfeszítéssel tudunk eredményt felmutatni a határokon átnyúló problémákban, a környezetvédelemben és a terrorizmus elleni harcban is.
Barroso szerint szükséges, hogy mindenki törekedjen a megegyezésre, különösen a brit elnökség, amelynek új javaslattal kell előállnia. Az eredeti brit elképzelés egy „mini-Európát” célzott meg, s nem egy olyan teljesítőképes Európát, amelyre mindannyiunknak szüksége van. A javaslat nem volt fair az új tagokkal szemben, s igazságtalanul osztotta el a terheket a nettó befizetők között is. De a brit elnökség is belátta, hogy változtatnia kell eredeti elképzelésén. Új javaslatokra várok, mint ahogy az Európa Parlament is – fogalmazott Barroso.
A bizottság elnöke úgy vélte, Németországnak mint a legnagyobb és gazdaságilag legerősebb tagállamnak továbbra is viselnie kell a közös terhek egy részét. A német kormány keményen tárgyal, ami teljesen normális – közölte Barroso, és hozzátette: fontos, hogy a németek tudják, befizetésük nem az ablakon kidobott pénz. Ellenkezőleg: befektetés Európa jövőjébe, s ezzel pontosan Németország jövőjébe.
Die Welt
Az európai és német integrációs modell kudarcának okaival foglalkozik a Die Welt című konzervatív napilapban Peter Schneider Gyűlöletre nevelés című írásában. ( Az esszé első felét „Nincs szükségünk a németekre” címmel pénteken szemléztük – a szerk.)
A kérdésre specializálódott ügyvédnő, Seyran Ates adatai szerint évente több ezer kényszerházasság jön létre, több ezer Németországban élő török férfit látnak el „importált” menyasszonnyal. A kényszerházasság gyakori következménye az erőszak és a nemi erőszak.
A dán szociális kutatások intézetének becslése szerint az országban élő muszlim férfiak 90 százaléka „importmenyasszonnyal” kötött házasságot, egy holland tanulmány az ottani arányt mintegy 70 százalékra becsüli. Azok a török férfiak, akik az iszlám törvények szerint kívánnak házasodni és élni, sokkal nyugodtabban tehetik ezt meg Berlinben, mint Isztanbulban.
2001 óta – az SPD–PDS-koalíció hozzájárulásával – Berlinben már az iszlám föderáció tanárai is oktathatnak hittant, és a fizetésüket a tartományi kormány állja. Tehetetlenül figyelik az állami intézmények, hogy általuk fizetett és az iszlamista egyesületek által kiküldött tanárok hogyan távolítják el diákjaikat a demokratikus értékektől. Az iszlámoktatás bevezetése óta radikálisan nőtt a fejkendősen iskolába járó lányok száma, egyre emelkedik a sportórákról történő kijelentkezés és az osztálykirándulások lemondása.
Az egyik berlini mecset honlapja dicsőítette a szeptember 11-i merényletet, a nőket másodosztályú embereknek nevezte, a homoszexuálisokat és leszbikusokat állatoknak titulálta. „S ilyesmiket néhány balos még a vallásszabadság nevében védelmébe vesz – dühöng Stefanie Vogelsang városi tanácsnok. A 18 berlin-neuköllni mecsetből hetet tart iszlamista befolyás alatt állónak az alkotmányvédelmi hivatal.
Kiderült, hogy a több évtizedes elhibázott integrációs politika csak a probléma egyik oldalát jelenti. A másik a muzulmán közösség aktív integrációtagadásából áll. A liberális holland és brit társadalmakban elkövetett merényletek, a franciaországi felkelések azt mutatják, hogy a polgárjogok megadása csak az egyik feltétele a muzulmán migránsok kulturális integrációjának, arra azonban nem jelent garanciát. Egy harmadik-negyedik generációs muzulmán rendelkezhet egy EU-tagállam útlevelével, s tökéletesen ismerheti az adott ország nyelvét, mégis idegen maradhat az őt befogadó közösségben – sőt, akár annak halálos ellensége is lehet. A döntő, hogy elfogadja-e az illető a nyugati demokráciák értékrendjét.
„A londoni merénylet sok muzulmán szemében sikeres csapás volt a nyugati közösség arcába. A következő merénylők harmadik-negyedik generációs bevándorlók lesznek – akiket számos jó szándékú politikus szeme láttára – a nyugati társadalom gyűlöletére neveltek” – nyilatkozta Seyran Ates.
Talán a legnagyobb provokációként három lázadó muzulmán nő, Seyran Ates, Necla Kelek és Serap Cileli indított frontális támadást a német társadalom hamis nyugalma és morális relativizmusa ellen. A gyakorlatban kétfrontos háborút vívnak – egyrészt a nőket elnyomó iszlám hagyományok és prédikátorai ellen, másrészt a bűntudatra alapozó baloldaliak és liberálisok multikulturalizmusról áradozó toleranciája ellen. Az az állítás, miszerint az iszlamizmus és az iszlám, a nők elnyomása és az iszlám között abszolút nincs összefüggés, nagyjából olyan, mintha valaki azt állítaná, nincs a legcsekélyebb kapcsolat sem a sztálinizmus és a kommunizmus között.
„Mielőtt még az iszlamista pátriárkákkal vitába keveredhetnék, először is át kell magamat ásnom a német bűntudat hegyein”, panaszolja Seyran Ates. A szenvedő alanyai ennek a furcsa német iszlám iránti érzékenységnek éppen a nők.
Kifejezetten az zavarja Seyran Atest és Necla Keleket a német emberekben, hogy pácban hagyták a muzulmán nőket, és arra szólítják fel őket, hogy a „színes” Kreuzbergről és Neuköllnről tartott áradozásaik közepette gondoljanak a bezárt ablakok mögött szinte rabként tartott nőkre is.
origo.hu
Köcsögök, elküldtem őket a k.rva anyjukba, Dunába lökném az összeset - ez Magyar Péter véleménye a sajtóról
