A sorsokból kirajzolódik a legvidámabb barakk urának, Kádár Jánosnak, és társainak – akik közül ma is jónéhányan meghatározó szerepet játszanak a magyar közéletben – valódi portréja, a mai napig tartó szándékos ködösítéseken túli valóság.
1956 után az akasztófa mellett a legfőbb fegyver a betű lett.
A világfordító eseményeket ellenforradalomként definiálták, a szabadságukért kiálló tömegeket destruktív, gyilkos fasiszta csőcselékként állították be. Már 1957-ben megjelent a Fehér könyv, ami célzatosan deheroizálta a forradalmat, a mítoszrombolás, a kollektív bűntudatkeltés szándékával. Valamilyen módon mindenki érintett volt, Magyarország pedig csöndbe burkolózott. A forradalmat a túlélésért elföldelték, még otthon sem beszéltek róla, az unokák már azt sem tudták, hogy történt ilyesmi. Aztán a nyolcvanas években a megalázottak és megnyomorítottak, a megdrótozott bokával, arccal a föld felé eltemetettek szelleme kiszabadult a kádár-kori csönd nihiljéből. Az ötvenhatos forradalom emléke, a megtorlás áldozatai és túlélői, a forradalom célkitűzései és szellemisége a rendszerváltoztató idők kovásza lett. A megfélemlítéssel és hazugságokkal száműzött szabadságharc – leverése után több mint egy emberöltővel – diadalt aratott.
A „ruszkik” hazamentek, kikiáltották a köztársaságot, és a százmilliókat tönkre tevő vörös csillagnak leáldozott a dicsősége. Ám a győzelem nem hozott békét, nem hozott igazságot. A magyar rendszerváltoztatás – talán 56-nak is köszönhetően – vér nélkül ment végbe, és ennek örülhetünk. De nem csak a megtorlás maradt el, hanem a szembenézés is a kommunista diktatúra bűneivel. 56 kisajátítása, átmázolása szinte az első pillanatokban, az újratemetett mártír miniszterelnök, Nagy Imre koporsója körül elkezdődött, és a mai napig tart. Stefka István legújabb kötete, ami a magyar krónikás-irodalom legjobb hagyományait követi, ez ellen a felülről gerjesztett folyamat ellen veszi fel a harcot, a maga eszközeivel. Stefka István csak kérdez…És riportalanyai elbeszéléséből összeáll a mozaik, a forradalom valódi lelki-szellemi „portréja”. Felsejlik a rendszerváltozás után is tovább élő kommunista megtorlások ördögi mechanizmusa. A hálózat a forradalom után gőzerővel kezdett építkezni Magyarországon és az emigráció köreiben. 56 szellemét sem tollal, sem fegyverrel nem tudták végleg elpusztítani, maradt hát az árulás: lehetőleg mindenkiből ügynököt csinálni, akkor is, ha semmi értelme. De legalább nem tud többé emelt fővel járni...
Miért és hogyan kerülnek elő hirtelen egyes „ügynökök” aktái – mint például Pokorni János aktája – és miért süllyednek el mások 56-os szerepére, és az azt követő tevékenységére vonatkozó papírok? Hogyan jutottunk odáig, hogy az újabb generációk tömegei számára a forradalom nem jelent semmit, s amit tudnak róla, az is torz, jelenkori politikai érdekek által befolyásolt optikán keresztül jut el hozzájuk az állami oktatás kereteiben? Kik szorgalmazzák a mindenáron való „megbékélést”? Valójában mivel is kellene megbékélni, és főként miért? Stefka István kötetében sok információt találhat erre vonatkozóan is az érdeklődő olvasó.
A kötet nem csak 56-ról szól – a forradalom előzményei és a következmények is kibontakoznak az eseményeket átélő emberekkel készített interjúkból, a témával foglalkozó kutatók, tudósok állásfoglalásaiból. A vértanú szalézi pap, Sándor István testvére meséli el, hogyan zajlott az úgynevezett „Pártőrségi per”: az egyházi árvaházakban felnevelt, majd kommunista átnevelő táborba internált, és az ÁVH elit gárdájába kényszersorozott fiatalok ügye, akik illegális módon tovább harcoltak a keresztény értékek terjesztéséért. Közülük többet felakasztottak 1953-ban. A túlélők közül sokan 56-osok lettek, a későbbi megtorlás áldozatai. A kötetben megszólalók között van pap, katona, egykori diák, mai történész, elítélt, meghurcolt vasutas, munkás, orvos. Ismert, és kevésbé ismert arcok.
Miért mocskolják a mai napig a mártír Tóth Ilona, vagy Mansfeld Péter emlékét? Hogyan lehetséges, hogy a rendszerváltoztatás után 16 évvel egyes meghatározó történész körök ugyanazokat a hazug köztörvényes vádakat ismételgetik, amiket Kádár pribékjei találtak ki az 56-osok lejáratására? A kötetben kibontakozó sorsok közelebb visznek a válaszhoz.
Stefka István több mint egy évtizede kutatja, dokumentálja a forradalom eseményeit. A forradalom kitörésének ötvenedik évfordulóján, új könyvében a múlttól a jelenig ívelő pályán ad képet arról, mi is történt Magyarországgal. Mivé lett, egyáltalán él-e még ötvenhat szelleme. Ahogy mondja, 56 októberében 13 éves volt, közelről látta mi történik a Práter és a Futó utcában. A forradalom igazságának keresése, felmutatása számára éppen ezért hivatás. A Magyar Nemzetben és a lap internetes portálján megjelent, forrásértékű írásaiból készített új válogatás – amelyhez előszót Regéczy-Nagy László, utószót pedig Ugró Mikós írt – a forradalom ötvenedik évfordulóján nem csak a hősöknek járó méltó tiszteletadás, de figyelmeztetés is – mindnyájunknak: a hősök és a hóhérok utódainak egyaránt.
(A kötetről bővebb információk a www.kairosz.hu weboldalon olvashatók)
Stefka István: Ötvenhat ötven éve – Mivé lett ötvenhat? Kairosz Kiadó, 2006
Puzsér Róbert
Ki kell szolgálni a balos haverokat, ismét Puzsérnak kedveznének
