Nagy Iván Zsolt: Másfelől viszont ismerjük el, a női jelöltek mellett szól a világszerte mind nyilvánvalóbb kiábrándultság a jelenlegi vezetőkből. Mert azért nézzünk magunkba: ha nem a Szili Katalin–Pelczné Gáll Ildikó–Sándor Klára–Dávid Ibolya kvartett lenne a kínálat, azért mi is tudnánk reménykedni abban, hogy egy nő másféle hangot, stílust visz a politikai életbe. De hát a miénk fiatal demokrácia, az amerikaiaké és a franciáké pedig elég régi, nyilvánvaló, hogy nekik sikerült mostanra kitermelniük két megszavazható női politikust. Akik – de főleg Ségolène Royal – nem is arra törekednek, hogy „férfibbak” legyenek a férfiaknál. Ami egyébként minden bizonnyal nem is állna jól nekik. Ha ugyanis a társadalom „valami újat, mást” igényéből indulunk ki, esélyük (félreértés ne essék, pillanatig sem állítom, hogy ha egy anonim dolgozat kiértékelése alapján jelölnék az országok kormányfőit, akkor ne futottak volna be már jóval ezelőtt is) éppen abból ered, hogy nők. Egyfelől. Másfelől: önmagában a női mivolt még a 21. század elején sem elegendő a győzelemhez, tudna erről mesélni a már említett Szili Katalin is, pedig ő csak a parlamentben próbált rendet rakni, de utána mégis fel kellett keresnie külön is a képviselőket, megbeszélni a sérelmeit. Mert lehet ugyan, hogy ez hozza a nők szavazatait (a politikai ellentáborból is), ez viszont kevés, kellenek a férfiak is, akiket legalább annyira meg kell győzniük, hogy egy „Nő legyen? Miért ne!” attitűddel adjanak nekik egy esélyt. Nem egyszerű, de be kell vállalni. Az ötödik, hatodik francia vagy amerikai elnöknő győzelmére már senki sem kapja majd fel a fejét. Az elsőre igen. Legyen az bármikor.
(Magyar Hírlap, 2006. november 21.)
origo.hu
Ez az oka annak, amiért Gyurcsányt ilyen hirtelen eltakarították
