Csontos János: És akkor még nem is szóltunk Györffy László kisregényéről, az Őszi robbanásról, amely műfaji önmeghatározását tekintve danse macabre, azaz haláltánc, ám valójában végső leszámolás azzal a makacs illúzióval, hogy a XX. század legtisztább forradalma az utókor számára esetleg még példaként szolgálhat, szimbolikus jelentőséggel bírhat. Tizenhat éves főhőse, Somfai Dávid – az író nyilvánvaló alteregója – éppúgy téblábol az Üllő úti és Corvin közi események forgatagában, ahogy Kertész Imre kamaszfigurája éli meg és túl a lágert a Sorstalanságban. Az alulnézetből szemlélt történelem régi fogása az európai prózának, korunkban azonban történt valami, ami ezt a boldog (vagy boldogtalan) tudatlanságot megfosztotta a meseszerűségétől. Az ötvenhatos suhanc történetében például minden mozzanat – a felkelésbe sodródástól az ausztriai disszidáláson és az onnan való visszaszivárgáson át egészen a felemás politikai bűnbocsánatig – kínosan hiteles és részletező; csupán az egészet borítja be valami félálomszerű lebegés. A szerző a művét a mindenkori ifjúságnak ajánlja (kitartóan reménykedve, hogy a tinédzserek korfüggetlenül érdeklődnek a históriai haláltáncok iránt), de szemlátomást nem bízik az ítéletükben: epilógusában nem hagy kétséget afelől, hogy a földszintes utókort még csököttebbnek tartja, mint ami ellen a tiszta és magától értetődő forradalom lázadt.
Jómagam nem mennék ilyen messzire – de aligha cáfolható, hogy az új évezred első évtizedét az elemzők a csalódottsággal és kiábrándultsággal azonosítják majd. Meg a példátlan talánnyal, amikor gazdátlanná vált egyetlen igazán forgalomképes XX. századi történelmi kincsünk, az 1956-os forradalom.
(Magyar Nemzet, 2007. május 24.)
Limoges
Hogyan írjunk ma újságot?
