Elvonszoltam magam aláírni azt a Fideszes papírt, amin gyűjtögetik, hogy ki akar szavazni. Alá is írtam, Albán Úr, igen, ezt tettem én. Utána hazajöttem, és zokogtam, mint a beteg gyermek. Este a tévében ott hősködött valamelyik Fideszes gazember, hogy ennyi százezer meg annyi százezer, én meg már elkezdtem mondani a szomszédnak a szokásost, hogy na, a sok tolvaj csirkefogó már megint hazudik, majd épp nekik fog aláírni bárki rendes ember is, amikor csak a hatalom szerzése végett tobzódnak, mondom, éppen itt tartottam, drága Albán Úr, amikor átvillant rajtam a felismerés, hogy de hiszen én is aláírtam a Fideszes papírt, és még csak nem is véletlenül, hanem szándékosan direkt. Beszaladtam a lakásba, és átkozódtam egész este. Hogy miért van nekem ilyen nyivászta jellemem, hogy a hatvanas évek óta hiszek töretlenül, és most, amikor mindjárt vége, hiszen megmondta a Gyurcsány Ferenc Úr, hogy pár év van hátra, pár évet kellene csak kibírni, és én most gyengülök el, most adom fel, és most állok be az Orbán zsoldos bandájába. Hát ez történt velem, drága Albán Úr, legalább maga higgye el, hogy a hitem maradéka még megvan, de tudj’ isten, mégis, azért kezd elegem lenni. Szégyellem magam, Albán Úr, legyen szíves, üssön meg.
Lejegyezte: Csermely Péter
(Magyar Nemzet, november 02.)
