Krausz Ferencék leckét adtak Magyar Péteréknek: 34 millióval többet utaltak annál, mint amennyit a miniszterelnök követelt

Krausz Ferenc Nobel-díjas fizikus az Indexen megjelent véleménycikkében részletesen számol be az Élvonal Alapítvány megszüntetésének körülményeiről, a program céljairól és az elmúlt hónapokban megfogalmazott kritikákról. A kutató szerint az alapítvány működését számos, szakmailag megalapozatlan állítás övezte, miközben a rendelkezésükre bocsátott több mint 22 milliárd forintból csak mintegy 398 milliót használtak fel, a fennmaradó összeget pedig kamatokkal együtt visszafizetik az államnak, így 34 millióval többet fizetnek vissza, mint amit kaptak.

Fotó: Ladóczki Balázs

És megismertetni az Olvasóval, mit vállaltunk és mit tettünk volna, ha tehettük volna. Tényekkel válaszolni az elmúlt hónapok szakmai megalapozottságot nélkülöző és hangulatkeltő kritikáira.

Térjünk a lényegre.

Magyarország legfontosabb erőforrása nem a természeti kincsekben rejlik. A mi legnagyobb értékünk a tehetség. A kíváncsiság, a szorgalom, a kreativitás és a pedagógusok, akik generációról generációra felismerik és kibontakoztatják ezeket az adottságokat.

Ahhoz, hogy a tehetség valódi nemzeti értékké váljon, erőforrássá kell alakulnia: a nemzet javát szolgáló tudássá és alkotóképességgé. Egy hosszú úton formálódnia. Amely út az iskolától a világszínvonalú kutatásig, a kutatástól az innovációig, az innovációtól pedig a társadalom és a gazdaság javát szolgáló eredményekig vezet.

Ez volt az Élvonal küldetése.

A cél, hogy egyre több magyar tudós dönthessen úgy, hogy érdemes hazatérni

Nem új kutatóintézetet kívántunk létrehozni. Nem újabb tehetséggondozó programot. Olyan tudományos ökoszisztémát akartunk Magyarországon építeni, amely először kapcsolja össze hazánkban a tudomány teljes életútját: a kíváncsiság első szikrájától a jövőnket megváltoztató felfedezésig.

A cél az volt, hogy a legtehetségesebb magyarországi diákok már fiatalon kapcsolatba kerülhessenek a világ élvonalába tartozó kutatókkal. Hogy a magyar kutatók nemzetközi kiválósági hálózatok részeseivé váljanak. Hogy a legjobb külföldi műhelyek ne versenytársai, hanem partnerei legyenek a magyarországi kutatóközpontoknak. Hogy egyre több magyar származású tudós dönthessen úgy: érdemes hazatérni, s velük együtt egyre több nem magyar származású kiválóság jöjjön Magyarországra.

Ezért mondtuk, hogy az Élvonal több egy intézménynél: olyan modell, amelyben a tehetséggondozás, a csúcskutatás, a nemzetközi együttműködés és az innováció nem egymás mellett, hanem egymást erősítve működik.

Érdeklődés hiányában

A megszüntetésről szóló döntésig nem került sor arra, hogy az Élvonal teljes szakmai koncepcióját érdemben bemutathassam és megvitathassam azokkal, akik a program jövőjéről döntöttek. Voltak személyes találkozók és egyeztetések, de a koncepció érdemi bemutatására, megvitatására nem mutatkozott igény.

Most azt olvasom kritikaként, hogy az Élvonal koncepcióját kezdetben nem vitattuk meg kellően a magyar tudományos közösséggel. Ha a szakmai megvitatás korábbi hiányát róják fel nekünk, nehéz megértenem, miért nem voltak kíváncsiak magára a koncepcióra – és miért nem voltak kíváncsiak arra sem, hogy azt én személyesen, megfelelően bemutassam. S ehhez kapcsolódóan feltenném a kérdést, hogy Magyarország új tudományos és innovációs stratégiájának 2026. augusztus végi parlamenti bemutatását milyen szakmai és társadalmi egyeztetés előzött meg?

Az érdemi megvitatás hiányában nem meglepő, hogy számos félreértés látott napvilágot.

Az egyik ilyen a „párhuzamos struktúra”.

A kritika lényege, hogy a kezdeményezés nem egy meglévő intézmény fedele alatt indult el. Csakhogy önálló csúcskutatási szervezetek működése önmagában nem jelent káros párhuzamosságot.

A németországi Max-Planck-Társaság intézetei csaknem nyolc évtizede az egyetemi rendszertől szervezetileg függetlenül működnek. Eddig 24 Nobel-díjat és megannyi felfedezést, innovációt adtak Németországnak és a világnak. A szervezet létjogosultságát Németországban egyetlen jelentős politikai erő sem kérdőjelezi meg. Része annak a nemzeti minimumnak, amely a tudomány hosszú távú támogatását választási ciklusokon átívelő ügynek tekinti.

Az Élvonal ráadásul a támogatott kutatóit szervesen és kötelezően beágyazta volna a meglévő magyar tudományos ökoszisztémába. Első Frontiers Centrumunkat a Semmelweis Egyetemhez kapcsolódóan terveztük létrehozni. Abszurdummá minősítve a kritikát, mely szerint „a sok pénzért ideérkező kutatócsoportok nem szervesülnek az itteni kutatóhálózatba, tudományos életbe…”

További súlyos félreértés a „csúcskutatás” és a tudomány „derékhada” vélt érdekellentéte, s ezen alapuló szembeállítása.

Az Élvonal nem szűk elit támogatásáról szólt, hanem arról, hogy minél több magyar kutató kapcsolódhasson be a világ vezető tudományos közösségeibe, és itthon dolgozhasson valóban nemzetközi színvonalú kutatócsoportban. Hogy a „derékhad” is a legambiciózusabb programok keretében fejleszthesse képességeit, kamatoztathassa tudását.

Mindazon nagy tudású szakemberek, akiknek talán nem adatott meg, hogy iskolát teremtsenek, de kiváló, lelkes, odaadó munkájuk nélkülözhetetlen bármilyen nagy felfedezéshez. Számukra ugyanúgy új lehetőségeket nyitottak volna meg a világelső kutatóközpontok nemzetközi hálózatába beágyazott Frontiers Tudásközpontok, mint legnagyobb tehetségeink számára.

Aki valaha is közeli kapcsolatban volt egy élenjáró kutatócsoporttal, pontosan tudja, hogy a csapat döntő részét nem az „elit”, hanem a „derékhad” képezi. Kivétel nélkül, bárhol a világon.

Szakmai megalapozottságot nélkülöz az az állítás is, hogy az Élvonal költségvetése „nemzetközi összehasonlításban is túlságosan magas”.

Nézzük a tényeket! A Frontiers Fellow-k számára előirányzott éves támogatás körülbelül kétharmadát tette volna ki annak az összegnek, amelyet az említett Max-Planck-Társaság biztosít aktív tudományos tagjai, igazgatói kutatási programjai közvetlen finanszírozására, és megközelítette – de nem érte el – a program számára több tekintetben mintául szolgáló amerikai Howard Hughes Medical Institute Investigator (HHMI) program támogatási szintjét.

A Frontiers Fellow cím odaítéléséhez a mércét a lehető legmagasabbra, a Max-Planck-Társaság igazgatói és a HHMI kutatói szintjére helyeztük. Ehhez a mércéhez igazodott a tervezett támogatás.

A Frontiers Investigatorok esetében egy korábban elnyert ERC-pályázatot (European Research Council, azaz Európai Kutatási Tanács) vagy azzal egyenértékű minőségi bizonyítványt szabtunk meg belépési alapkövetelménynek. Támogatásukhoz ennek megfelelően az ERC által nyújtott finanszírozás szolgált alapul.

Nemzetközi mércével kalibrált csúcskategória számára nemzetközileg versenyképes támogatás. Nem több, s nem kevesebb.

Vállalásaink sarokpontjai az első hatéves támogatási ciklusra a következők voltak:

• 25 Frontiers Fellow megnyerése 25 Frontiers Tudásközpont felépítésére, integrálásuk a Fellow-k anyaintézményei által alkotott csúcskutatási központok globális hálózatába, valamint a tudásközpontok beágyazása a meglévő magyar kutatási ökoszisztémába;
• 50 Frontiers Investigator-csoport felépítése és integrálása a meglévő magyar kutatási ökoszisztémába;
• infrastrukturális, szervezeti és motivációs környezet kialakítása a Frontiers tudástőke társadalmi hasznosításához, magyarországi innovációs vállalkozások létrejöttének ösztönzésével;
• 55 ezer magyar középiskolás diák bevonása a természettudományok teljes spektrumát lefedő tehetséggondozási programba, valamint csúcskutatói mentori hálózat kiépítése a legkiválóbbak hosszú távú támogatására;
• a Frontiers Campus és a STEM (betűszó: Science, Technology, Engineering, Mathematics) Tehetséggondozó és Továbbképző Központ megépítése.

Az Élvonal hat évre szóló közfeladat-finanszírozási szerződése – a beruházások költségeit leszámítva – évente átlagosan mintegy 32 milliárd forintot biztosított volna e feladatok ellátására.

Abban, hogy Magyarországnak a jelenleginél lényegesen többet kell fordítania tudományra és kutatás-fejlesztésre, úgy tűnik, nincs közöttünk vita a jelenlegi döntéshozókkal. A kormány saját programjában állapította meg, hogy Magyarország nem költ eleget a tudományra, és vállalta, hogy a teljes hazai K+F-ráfordítást a jelenlegi, GDP-arányosan mintegy 1,3 százalékos szintről a ciklus végére 2 százalékra emeli. Ezt a célt a kormány megalakulása óta is többször megerősítették.

A kérdés tehát nem az, hogy Magyarországnak érdemes-e jelentős közpénzt fordítania a tudományra, hanem az, hogy a programunk képes lehetett volna ebből a forrásból nemzetközileg is mérhető tudományos teljesítményt létrehozni.

Az Élvonal erre tett konkrét, számonkérhető vállalást, lásd fent.

A hangulatkeltésen túl

A fenti tények alapján az Olvasóra bízom annak megítélését, hogy az Élvonal költségvetése valóban „elképesztően túlzó” illetve „nemzetközi összehasonlításban túlságosan magas” volt-e. Különösen irritáló, hogy ezeket a nyilatkozatokat szakpolitikusok tették anélkül, hogy a program és annak tervezett forrásfelhasználása bemutatására és – ezen keresztül – alapos megismerésére igényt tartottak volna.

Szakmailag indokolhatatlan, kizárólag hangulatkeltésre alkalmas állításokkal szemben tényként rögzíthetjük, hogy a szervezet nyugat-európai és észak-amerikai „best practice”-eken alapuló karcsú felépítésének és kiváló adminisztratív csapata hatékony munkájának köszönhetően a beruházásokon túli források több mint 90 százaléka jutott volna el oda, ahol a munka folyik: a kutatócsoportokhoz és a középiskolai tanárokhoz. Ez a költséghatékonyság önmagáért beszél.

Érdemes ugyanezeket a mutatókat – a közvetlenül szakmai munkára fordított források arányát, a mérhető eredményességet és az átláthatóságot – a hasonló feladatokat jó ideje ellátó magyarországi intézményrendszerben is következetesen mérni és a fenti vállalások szempontjaival összehasonlítani. Az ezek figyelmen kívül hagyásával tett összehasonlítások legfeljebb hangulatkeltésre alkalmasak.

A hatéves támogatás költségkeretén túl a kritikák kereszttüzébe került az Élvonal hosszú távú, 25 éves keretmegállapodása is. Akik ezt bírálták, a csúcskutatás egyik alapfeltételét hagyták figyelmen kívül: nincs csúcskutatás hosszú távú kiszámíthatóság és tervezhetőség nélkül.

Egy világszínvonalú kutatócsoportot, tudásközpontot felépíteni hosszú évek munkája. Ez csak akkor fizetődhet ki, ha reális és kiszámítható perspektívája van az első hatéves támogatási perióduson túli folytatásnak.

Talán még inkább igaz ez a Frontiers Investigatorokra, akiktől nemcsak ezt az építőmunkát, hanem életük, családjuk Magyarországra való áthelyezését is elvártuk.

A lényeg: hosszú távú perspektíva nélkül a jelenleg külföldön tevékenykedő kiválóságok nem helyezik át munkájuk súlypontját Magyarországra, költöznek ide családjukkal, ahogy ezt elvártuk volna tőlük.

Persze, mondhatnák: Németországban sincs ilyen keretmegállapodás, mégis jönnek a világ élvonalába tartozó kutatók. Való igaz, nincs keretmegállapodás. Van viszont nemzeti minimum, amely ezt feleslegessé teszi.

S mint az Élvonal példája mutatja: amíg nincs nemzeti minimum, addig az ügynek szóló évtizedes garancia indokolt volt, de önmagában a keretmegállapodás sem lett elegendő.

Egy friss államtitkári nyilatkozat szerint az Élvonalnál „minden egy kézben volt”.

A valóság ezzel szemben az, hogy a jogszabályok nagyon egyértelműek: az Alapítvány ügyvezető szerve a kuratórium volt. A törvény nem az elnökre, hanem a kuratóriumra bízza az alapítvány ügyvezetését, beleértve a források és a vagyon alapítványi célok érdekében történő felhasználását. Aki tehát azt állítja, hogy az Élvonalnál „minden egy kézben volt”, azt sugallja, hogy ez a törvényi keretek megsértésével történhetett. Ennek még csak sejtetését is a lehető leghatározottabban visszautasítom és mélyen sértőnek tartom.

Az állítás másik lehetséges olvasata nem kevésbé sértő, ezúttal a kuratórium többi tagjára nézve, akik mindannyian személyes és vagyoni felelősséget vállaltak a meghozott döntések következményeiért.

Ha mindezen döntések valóban egyetlen ember kezében voltak, akkor Donna Strickland Nobel-díjas fizikusról, Steven Chu Nobel-díjas fizikusról, Randy Schekman Nobel-díjas biológusról és Lovász László Abel-díjas matematikusról, az MTA korábbi elnökéről azt kellene feltételeznünk, hogy saját szakmai meggyőződésük és felelősségük nélkül asszisztáltak döntéseimhez. Bármelyikükről azt sugallni, hogy az Élvonal kuratóriumában pusztán az elnök döntéseit legitimáló bábként vett részt, nemcsak életszerűtlen, hanem kirívóan méltatlan és sértő is.

Az államtitkári nyilatkozat szerint „másfél év alatt az egytizedét sem” használtuk fel a rendelkezésünkre bocsátott forrásnak.

Kezdjük a legegyszerűbb ténnyel: nem másfél év, hanem hét hónap, de valójában három.

A szervezet felépítése tavaly novemberben indult, alig hét hónappal leállításának beharangozása előtt. Ebből a hét hónapból az utolsó háromban álltak rendelkezésünkre a programunk végrehajtásához szükséges források.

Vállaltuk ugyanakkor, hogy mindezen forrásokkal jelentős kötelezettségvállalást mindaddig nem teszünk, amíg az új kormány állást nem foglal az Élvonal jövőjét illetően.

Ezen tények fényében az Olvasóra bízom a fenti nyilatkozat értelmezését illetve minősítését.

S ha már a hét hónap szóba került.

Ez idő alatt felépítettük a szervezetet, programokat indítottunk.

Mindezekre 397 862 710 forintot használtunk fel. Mégis több pénzt adunk vissza a magyar államnak, mint amennyit kaptunk.

Az Alapítvány számára folyósított támogatás összege 22 356 600 792 forint volt. A rendelkezésünkre bocsátott közpénzzel felelősen gazdálkodtunk, a fel nem használt források pedig kamatbevételt termeltek. Ennek eredményeként 22 390 480 289 forintot fizetünk vissza a magyar államnak – 33 879 497 forinttal többet, mint amennyi támogatást kaptunk. És ez az augusztus végén jóváírandó kamattal tovább növekszik.

Még egyszer visszakanyarodnék a fenti kijelentéshez. Ha az lett volna a siker mércéje, hogy minél több forrást felhasználjunk, mielőtt az új kormány döntést hoz az Élvonal jövőjéről, akkor valóban kudarcot vallottunk. Mi ezzel az utólagos számonkérési logikával szemben kerültünk mindennemű kötelezettség-vállalást, amely az új kormány mozgásterét érdemben korlátozta volna. Ennek köszönhetően utalhatjuk vissza a fenti összeget.

Az „átláthatatlan működés” is vissza-visszatérő kritika volt az elmúlt hónapokban.

Az átláthatatlanság ellenszere az átvilágítás. Ezért magam kértem az Alapítvány teljes körű átvilágítását.

Az átvilágítás megtörtént. Minden fillérrel precízen elszámoltunk.

Az Élvonallal szemben megfogalmazott kritikák jelentős nyilvánosságot kaptak.

Az átvilágítás eredményének nyilvánosságra hozatala mindmáig elmaradt. Ennek megítélését szintén az Olvasóra bízom.

Az elmúlt hónapokban „a Fidesszel jó viszonyt ápoló Krausz Ferencként” is jellemeztek. Ezt szeretném egyértelművé tenni: soha nem ápoltam semmiféle kapcsolatot egyetlen politikai párttal sem.

Jó munkakapcsolatra törekedtem viszont az előző kormánnyal, s ugyanilyen kapcsolatra törekszem a jelenlegi kormánnyal. És ezt teszem minden jövőbeni magyar kormánnyal is. Amíg marad hitem és erőm tenni Magyarország jövőjéért.

Megjegyezném, ugyanezt teszem mindazon országokban, ahol tudományos vagy egyéb (humanitárius) tevékenységet folytatok. Konkrétan néhány példa: Ausztria és Bajorország kormányával, a német szövetségi kormánnyal, valamint az utóbbi években Ukrajna, Hongkong és Kína illetékes kormányzati szereplőivel.

Végül vissza a vállalásokhoz.

Nem elméleti elképzelések voltak. A nemzetközi tudományos közösség bizalma rövid időn belül kézzelfogható eredményekben is megmutatkozott. Működésünk első néhány hónapja alatt létrejöttek nemzetközi együttműködések, elindultak programok. Két világhírű, iskolateremtő kutató vállalkozott Frontiers Tudásközpont alapítására.

Az első Investigator pályázati felhívásunkra – az Alapítványt övező bizonytalanság ellenére is – tizenhárom meredeken felfelé ívelő pályájú fiatal kutató nyújtott be pályázatot, közülük hatan Németországból, Svájcból, az Egyesült Királyságból és az Egyesült Államokból tértek volna haza, az európai pályázók kivétel nélkül ERC-nyertesek, a jövő reménységei, akikért világszerte versenyeznek a legjobb egyetemek és kutatóintézetek. Egy olyan közösség formálódott, amelyre Magyarország méltán lehetett volna büszke.

Felépítettük a matematika, fizika és informatika területén a középiskolai tehetséggondozás egységes rendszerét, benne az első alkalommal létrejött Olimpiai Iskolákkal. Csaknem kivétel nélkül ezen iskolák résztvevői képviselték Magyarországot az idei diákolimpiákon, és nyertek számos díjat hazai és regionális megmérettetéseken.

Elveszett

Az Élvonal Alapítvány megszűnésével az út megszakadt. Az út, amely a kíváncsiság első szikrájától a világszínvonalú kutatásig, s onnan a társadalmi hasznosításig vezethetett volna. Részleteiben átgondolt koncepció mentén.

Elveszett ez a koncepció, egy – nemzetközi viszonylatban is – kivételes irányító testület, s velük együtt egy olyan jövőkép, amely hosszú távon erősíthette volna Magyarország tudományos és gazdasági versenyképességét.

Elveszett az ügy iránt elkötelezett, az elmúlt hónapok megpróbáltatásai során valódi közösséggé formálódott csapat is.

A szerződés felbontásának kormányzati szándékáról a közösségi médiából értesültünk. Mindezt úgy, hogy a döntés előtt az Élvonal teljes szakmai koncepciójának, vállalásainak és addigi eredményeinek érdemi bemutatására nem került sor. Úgy gondolom, e minimális párbeszéd elmaradása nem szolgálta Magyarország érdekeit.

És nem adta meg a kellő tiszteletet sem az ügynek, sem az elvégzett munkának, sem annak a csapatnak, amely ezt a munkát elvégezte. Ezt a tiszteletet szeretném megadni ezzel az írással. Legfőképp a csapatnak, amely nélkül a fenti eredmények nem lettek volna elérhetők.

Ugyanezen tisztelet jegyében őrizzük meg az utókor számára az Élvonal rövid történetét és azt a vállalást, amelyet vele tettünk, a requiem4frontiers.hu oldalon.

Köszönöm mindazoknak, akik döntéseikkel és munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy megmutathassuk, mire lettünk volna képesek, ha folytathattuk volna a munkát.

Köszönöm azoknak is, akik az ellenszélben biztattak bennünket, még ha legtöbben a nyilvánosság kizárásával is tették.

Megkülönböztetett köszönet jár kuratóriumunk külföldi tagjainak. Az ő részükről volt a legkevésbé magától értetődő a magyarországi szerepvállalás.

Donna, Randy, Steve, hálás köszönet!

Végül a jövőről

Az Élvonal fenti koncepciója nem valósul meg, de az a meggyőződés, amely életre hívta, számomra nem változott. Örömteli, hogy ma már a program alapvető céljait azok sem vitatják, akik az Alapítvány megszüntetéséről döntöttek.

Őszintén kívánom, hogy legyen meg a szükséges kitartás és átütő erő a program folytatásához abban a szervezetben, amelyet a magyar kormány ezzel megbíz.

A mérce adva van: az, amit mi vállaltunk. 2031-ben ezek a vállalások számonkérhetők lesznek. A teljesítmény és a költséghatékonyság objektíven mérhető.

Akárhogy is legyen, a tudományban a bizalom a legfontosabb tőke. Nem jogszabályok hozzák létre, és nem szervezeti ábrák építik fel. A bizalmat nem lehet kodifikálni.

A program jövőbeni sikeréhez ezért elengedhetetlen a magyar tudománypolitika iránti bizalom helyreállítása.

Ahhoz, hogy a program iránt eddig érdeklődést mutató, ma külföldön dolgozó kutatók és innovátorok valóban hazajöjjenek, két dologra van szükség: a legmagasabb színvonalú szakmai környezetre és hosszú távú, kormányzati ciklusokon átívelő kiszámíthatóságra.

Ennek a hosszú távú kiszámíthatóságnak egyik példája lehet a 2019-ben létrehozott Center for Molecular Fingerprinting. A CMF-ben a jövő, megelőző orvosláson alapuló egészségügyének alapjait kívánjuk lerakni, ebben tizenötezer honfitársunk segít, rendszeres véradással. Nekik s fantasztikus csapatunknak köszönhetően indulhatott el Magyarországról az a kezdeményezés (protecting.health), amely immáron földrészeken átívelő nemzetközi együttműködési hálózat keretében követi a fenti célt.

Utam

Egész életemben a tudomány útját jártam. A világ legjobb műhelyeit ismerhettem meg belülről, és megtanulhattam, mi vezet eredményre. A természettudományban nemzetközi mércével mérünk. Ami a nemzetközi térben láthatatlan, az nem is létezik. A teljesítmény mérhető, a támogatás pedig felelősséggel jár. Ezt a szemléletet képviselte az Élvonal.

Sokáig magától értetődő volt számomra az is, hogy amit ezekben a műhelyekben megtanulhattam, annak egy részét egyszer kötelességem lesz hazahozni. Hogy a külföldön megszerzett tudásból, tapasztalatból és kapcsolatokból Magyarország is részesüljön.

Az elmúlt hónapok történései után fel kell tennem magamnak komolyan a kérdést: valóban szükség van-e minderre Magyarországon? És ha igen, milyen szerepet tudok és akarok még vállalni benne? Ma, életemben először, a válasz nem egyértelmű.

Egyetértek Miniszterelnök Úrral, hogy olyan országot kell építeni, „ahol nemcsak mi szeretjük a hazánkat, hanem a hazánk is viszontszeret minket”. S hozzátenném: olyan országot, ahol mindenkinek kijár a kellő tisztelet, kiváltképp azoknak, akik önzetlenül tevékenykednek Magyarország jobb jövőjéért.

Mára világossá vált számomra, hogy még sok munka áll előttünk.

Hogy Magyarország valóban olyan hely legyen, ahonnan a jelen és a jövő Nobel-díjasai nem elmennek, hanem hazatérnek.

Borítókép: Krausz Ferenc Nobel-díjas fizikus (Fotó: Ladóczki Balázs)