Február 23-án éjjel Tatárszentgyörgyön ismeretlenek felgyújtották a Fenyves sor legszélső házát. A kimenekülő öttagú család tagjai közül az apát és ötéves fiát lelőtték. Hatéves kislányukat is találat érte. Az ügy kapcsán a hazai sajtó nagyobb része küszöbönálló magyar–cigány polgárháborúról cikkezett, s tekintélyes külföldi lapok arról értekeztek, hogy etnikai tisztogatás folyik Magyarországon. A tettes azóta is ismeretlen, a rendőrség titokként kezeli a nyomozással kapcsolatos információkat. Azóta két romák lakta ház is kigyulladt a településen.
Az áldozatok családjánál még azelőtt jártunk, hogy a legutóbbi – keddi – tűzeset bekövetkezett volna.
– Jó idő van, tiszta tavasz. Itt volt már az ideje – tisztázzuk Renáta apjával, Jakab Györggyel, miközben belépünk otthonába. Az özvegy és családja két nappal korábban még nem akart nyilatkozni, mondván, hazudott róluk a sajtó. Aztán ráálltak mégis. Odabent nagy a sürgés, még feketében van mindenki. Az asztalnál ül a huszonöt éves Renáta, aki elvesztette férjét és kisfiát. Kérik, hogy ne fényképezzünk.
– Tele volt újság, tévé meg minden azzal, hogy a kis Bianka öt kommandóst látott, köztük egy egyenruhást. De ilyet nem is mondott a kislány – állítja Jakab György.
– Mi sem faggattuk, hadd gyógyulgasson a lelke, majd elmondja, amit akar. A pszichológusnak bármit mesélt négyszemközt, az nem adhatta ki.
Bianka kezén már nincs kötés. Anyja fehér csizmájában parádézik, játszik, nevet. Március 28-án a sajtó a Bors című bulvárlap nyomán tényként közölte, hogy Bianka négy fekete és terepszínű, illetve egy rendőrruhás alakot látott a gyilkosság idején. Ez azonban Renáta édesanyja szerint sem igaz. Mikor lövések érték a házból kilépő férfit és a karjában maga előtt tartott kisfiút, Biankát is eltalálták, s ő ijedten visszahúzódott. Kint az apa letette a kis Robit, majd futni kezdett és összeesett. A kislány figyelmét nyilván ez kötötte le. A gyilkosság néhány másodperc alatt lezajlott. Nem valószínű, hogy a hatéves, rémült, sebesült gyermek – aki apja háta mögött állt a lövések pillanatában – megszámolhatta a sötétből tüzelő támadókat, megfigyelhette ruházatukat.
Bianka hirtelen felénk fordul: – Apu szaladt be az erdőbe.
– Ezt láttad?
– Ezt.
– A következő pillanatban én is kiléptem az ajtón, de nem láttam senkit. Aztán visszaléptem Mátékáért, mert fölrítt odabent, és kimentem a házból. Sem az élettársamat, sem a kis Robimat nem láttam – mondja az anya, és a szeme telefut könnyel. Úgy emlékszik, a ház sarkánál találkozott apósával. Aztán átvezették a második szomszédhoz, később odavitték a halott kisfiút is. Az anya már nem jött elő, míg a mentő el nem vitte.
– Attól a perctől nem is látta a férjét?
– Nem. És nem értem, miért csinálták ezt vele. Olyan ügyei nem voltak, amelyek ezzel járhattak volna.
– A környékbeliek szerint erős feszültség volt a helyi családok közt. Ő is benne volt néhány nagy verekedésben…
– Mit nevez maga nagynak? – veszi át a szót Renáta apja. – Azt, hogy néhányan kiabálnak egymással?
Gyűlik a szobába a nép, férfiak, asszonyok, a zsivajban egyre hangosabban találgatnak, ki lehetett. Gárdáznak nagyon. Különösen egy alacsony, bajszos férfi politizál: – Mit félemlítik meg a cigányt? Ha lopok egy tyúkot, kapok öt évet. A magyar milliárdokat lop, láttam a tévében, nem kap érte semmit. A magyarnak mindent adnak, a cigányra rágyújtják a házat!
Az asszonyok visszafeleselnek, csitítják. A feje fölött zajló vitában Renáta csak ül, maga elé mered; kitörni készülő sírás az arcán. Felhörpintjük a kávét és elköszönünk.
Véres kéznyomok
Tatárszentgyörgy a fővárostól egyórányi autóútra fekvő, csaknem kétezer lakosú község Pest és Bács-Kiskun megye határán, sivatagra emlékeztető honvédségi terület közepén. Amikor éleslövészetet tartanak, a település központjában piros gömb emelkedik a magasba – ilyenkor még a főúton is csak meghatározott időpontokban szabad közlekedni. Gyakran hallani lövések, robbanások zaját, mintha állandó háborúban élnének. Amikor először vettük az irányt a település központjából Csorbáék háza felé, fehér autó kezdett követni bennünket. Működik a cigányok figyelőhálózata: hamarosan egy másik is nyomunkba szegődött, majd mikor a háznál megálltunk, szorosan a kocsink mellé és mögé húzódtak. Kissé szorongva szálltunk ki, de segítőkészen kísértek Csorba Róbert apjához, Csabához.
– Nyomon vannak a rendőrök, csak még nem informálnak. De történt DNS-vizsgálat is – mondja Csorba Csaba, aki a leégett ház mellett lakik a Fenyves soron. Az ő háza vakolatlan, szegényes; Róbertéké viszonylag frissen pucolt, jó állagú volt, új ereszcsatornával, igényesen berendezve. Az áramot is tőlük kapták Csabáék, illegális kötéssel. Ezért gyanakodtak a tűzoltók zárlatra – a Fenyves soron eleve túlterhelt a hálózat. A tűz kitörésekor Csabáék háza is sötétbe borult. Csorba Csaba azt állítja: negyed egy környékén – lehet, hogy kicsit előtte – felesége tisztán hallott három lövést az udvarról. Az asszony kinézett: látta, hogy ég a fiuk háza. Felráncigálta férjét, aki egy szál alsónadrágban átrohant. Támadókat nem látott. Csak a kisfiú, Robika holttestét s a háztól körülbelül nyolc méterre sebesült fiát, akit fölvettek, s bevitték a szülők házába. A fiatalasszony – így emlékeznek vissza – az ablakon ugrott ki, amelyet belülről kitört. A két épület közti távolság húsz-huszonöt méter. A férfi azt állítja, az események nagyon gyorsan zajlottak, ám az biztos, hogy tíz percen belül telefonált segítségért.
– Befektettem Róbertemet az ágyba, betakargattam, át volt fagyva. Akkor még élt. Hívtam a budapesti rendőrt, a dabasi rendőrt, a tűzoltót, mindenkit. Az anyja odaült mellé. Azt mondogatta a fiam, hogy le, le, le.
– Ez azt jelenti, hogy rendőr, rendőr. Csak nem bírta kimondani – szól közbe az asszony.
– Tüdőlövése volt. Nem lehet, hogy „levegőt” akart mondani? Esetleg azt, hogy „lelőttek”?
– Nem, mert a rendőr biztos benne van – szögezi le Csaba. Feleségével együtt váltig állítja ugyanis, hogy a rendőrök „szándékosan taposták szét” a nyomokat, s letagadták, hogy lövöldözés történt. Csabáék szerint a rendőrök találták ki azt is, hogy nem sörét, hanem gerendákból vagy deszkákból kiálló szögek okozták a sérüléseket. Úgy vélik, a rendőrök összejátszottak a tűzoltókkal, a mentősökkel, az orvossal és mindenkivel. Arra azonban, hogy miért tették volna ezt, nem tudnak válaszolni. (Nem állítjuk, hogy a hatóságok semmiben nem követhettek el hibát az első helyszínelés során, ám nem találtunk semmi olyat, ami Csorbáék súlyos vádjait igazolná.)
– A mentőautó csak egy óra múlva jött ki, betették a fiamat, és hagyták, hogy ott vérezzen el. Rohammentőt kértünk, de fölszereltség nélküli kocsi jött. Nem volt benne oxigén sem, vér sem, a mentősnek pedig nem volt diplomája. A tűzoltók nem hoztak lámpát, pedig máskor szoktak. Nekünk kellett zseblámpával meg gyertyákkal világítani. Egyszer csak a mentősofőr szólt, hogy kér egy plédet, mert meghalt a fiam, rá akarja fektetni. Mondtam neki, anyádat fektessed plédre, ne az én fiamat.
– A kis Robi rögtön meghalt?
– Tele volt golyóval. Aki csinálta, azt kéne szétlőni, a gyerekével együtt – mondja Csaba felesége. – Ha nem telefonálunk Mohácsi Viktóriának (a liberális európai parlamenti képviselőnek – A szerk.), hogy küldje a titkosszolgálatot, még mindig nem ismernék el a gyilkosságot. Viktória csinált rendet. Értesítette a nemzetközieket (a Nemzeti Nyomozóirodát – A szerk.), s azok megtaláltak mindent, a Molotov-koktélt is. Addig az volt a szöveg, hogy elektromos tűz ütött ki. De fel is jelentettünk mindenkit, a Viktória segített. Ő mondta azt is, hogy most kárpótlástól kezdve mindent kérhetünk. Azt ígérte, ha kell, elmehetünk ingyen Brüsszelbe vagy Obamához. Mert akkora szenvedést okoztak nekünk.
Átballagunk az üszkös, kiégett házhoz. Sötétedik már.
– Idevaló volt a támadó, ismerte a járást, a házakat, tudta, hol a vízóraakna, mert lement, és elzárta a vizet; ismerte az utat az erdőn keresztül. Összekeverhették szegény Róbertemet a fatolvajokkal. Volt itt egy fiatal rendőr, fajgyűlölő köcsög, a fiam megölésénél ez jelen volt, az Istenre meg merek esküdni. Szerintem itt lőtték meg őket – áll be Csaba az ajtóba. Az ajtófélfán most is látszik unokája véres kéznyoma.
– Látta a fiam, hogy a gyerek meghalt, leszaladt a lépcsőn, lerakta a kicsit a földre. Az egyik támadót fölismerhette, azért indult felé, mert azt hitte, segíteni jött. De aztán összeesett a Róbert. A kislány látta a rendőröket meg az erdészeket.
A Bors Csaba feleségére hivatkozva közölte, hogy Bianka látta a támadókat. Csaba azt állítja, oldalról lőtt a gyilkos. Ugyanakkor az ajtó két oldalán és fölötte látszanak golyónyomokra emlékeztető lyukak. Körbejártuk a házat: mindegyik oldalon éktelenkednek apró lyukak. Másnap, mikor újra kimentünk a helyszínre, láttuk, hogy a fákon is vannak hasonló sérülések, mintha valaki az ajtóból tüzelt volna az erdő felé. Rendőrségi forrásaink nem zárták ki, de nem tartották valószínűnek, hogy tűzharc alakulhatott ki a támadók és Csorba Róbert között. Magyarázat tehát egyelőre nincs arra, hogy a már sérült férfi miért indult el a támadó irányába ahelyett, hogy családjával a ház mögé menekült volna.
Eltűnt idő
Az, amit az aznap éjszakai eseményekről Csorba Csabáék mondanak, legalábbis ellentmondásos. Az ő verziójukkal szemben több hatósági forrás egymástól függetlenül is azt állítja, hogy a tűzoltók reflektorral világították meg a helyszínt, s gyilkosságra vagy lövöldözésre utaló nyomra az első helyszíneléskor nem figyeltek fel. A mentősök, a tűzoltók és a rendőrök a testeken levő sérüléseket szögek, illetve más lehulló, esetleg felrobbanó tárgyak okozta sebesüléseknek vélték. Ez annak ismeretében érthető, hogy nem kaptak a családtól tájékoztatást arról, mi történt valójában. Sőt e források szerint a riasztáskor azt mondták nekik, hogy a férfi és a kisfiú a tűzben sérült meg. Később kiderült, hogy ez nem igaz – az egész család elhagyta a házat, mielőtt a tűz szétterjedt. A helyszínre érkező hatóságoknak azonban ez nem volt nyilvánvaló, mert még Csorba Csaba neje sem beszélt lövésekről, pedig utólag már azt mondta, tisztán hallotta őket.
Az ellentmondások közül a legkisebb, hogy Csorbáék szerint Renáta a hátsó ablakot kitörve ugrott ki a házból, a fiatalasszony pedig állítja, hogy az ajtón ment ki. Szintén furcsaság, hogy Renáta szerint nem látott Bianka senkit, idősebb Csorbáék pedig pontosan leírják, hogy milyen, a gyanújuknak megfelelő személyeket figyelt meg a kislány. A bűntény után a gyermek anyja azt nyilatkozta a közszolgálati csatorna Az este című műsorának, Robika a keze között halt meg a házban, ám rokonok és szemtanúk állítása szerint a gyerek azonnal meghalt. De vajon miért telt el mintegy fél óra a tűz kitörése és az első riasztás között, holott Csaba alig tíz percről beszél? Mi történhetett a gyilkosság elkövetése, vagyis éjjel negyed egy s az elsőként 0.41-kor a mentőkhöz befutó bejelentés között? (A negyed egyes időpontot egymástól függetlenül három tanú is megerősítette, köztük Csorba Csaba, s ezt támasztja alá az is, hogy a tűzoltók szerint legalább fél órája égett a ház, amikor a riasztást megkapták.)
Nyilvánvaló volt, hogy egy gyermek meghalt, apja életveszélyes állapotba került, s a hatéves kislány megsérült, ám a népes rokonságból, ahol mindenkinek van mobiltelefonja, fél órán keresztül senki nem hívott segítséget. A tűzoltók csak 0.45-kor kaptak riasztást, a rendőrökhöz 0.51-kor futott be a hívás. Egy perccel később már úton volt a rendőrautó Örkényből két járőrrel és a velük szolgáló tatárszentgyörgyi körzeti megbízottal; a hatóságok közül leghamarabb ők értek a helyszínre, pontosan 1 óra 3 perckor. További öt perc alatt befutottak a tűzoltók és az örkényi betegszállító autó s nem sokkal később a dabasi mentők jobb felszereltségű kocsija is. Tehát képtelenség, hogy a riasztástól számítva egy órát kellett volna várni rájuk.
Az örkényi orvosi ügyelet jóval később, 1 óra 26 perckor kapott értesítést az esetről – ezt állítja megkeresésünkre Kátay Dénes, a szolgálat vezetője. Az ügyeletet a térségben nem helyi háziorvosok, hanem az önkormányzat megbízásából egy cég látja el, ennek munkatársa a fiatal doktornő, akit az eset után sokan támadtak, kétségbe vonva szaktudását, kritizálva hozzáállását. Ő azonban – éppen a kései riasztás miatt – főnöke szerint egyebet már nem tehetett a helyszínen, mint hogy megállapította a halál beálltát. Kátay Dénes hangsúlyozza, a hivatalosan szakorvosjelöltként dolgozó kollégájuk rendelkezik minden szükséges képesítéssel, engedéllyel, tapasztalattal, s az elrendelt vizsgálat őt is és a mentőket is tisztázta a felelősség alól. Az ügyeletvezető állítása szerint a család robbanásról beszélt a doktornőnek is, szót sem ejtve lövésekről. Így aztán még furcsább, hogy utólag a hatóságokat hibáztatják a robbanásverzióért.
A következő különös mozzanat a hozzátartozók viselkedése. Egy szem- és fültanú, akinek a személyét biztonsága érdekében nem fedjük fel, robajra, kalapácsütésekre emlékeztető zajra ébredt negyed egy körül, s látta, hogy Csorba Róberték ablakából – a bejárati ajtó mellett – lángok csapnak ki. Addigra a tettes valószínűleg már távozott. A tűz lassan, fokozatosan kezdte beborítani a tetőt. A tanú meglepődött, hogy az épület körül nem látni sürgés-forgást, nem hallani jajveszékelést, senki sem próbál oltani. Mintha tábortűz lobogna, nem pedig egy család otthona válna a lángok martalékává. Minden hatósági forrásunk hasonlóképpen számolt be a család viselkedéséről.
A fiatal anyát viszont az életben maradt gyerekekkel együtt sokkos állapotban vitte el a mentő. Végül a legmeghökkentőbb körülmény az, hogy órákra eltűnhettek a töltényhüvelyek. Aznap éjjel hó lepte a földet, hajnalig havazott. A vérnyomokat is beszitálta a hó. Azonban a sajtóban közzétett felvételeken a színes, 8-10 centiméter hosszúságú hüvelyek a hó felszínén hevernek, Csorba Csaba állítólag így találta meg őket reggel hét óra körül. A sajtófotósok közül elsőként, hét óra után, az MTI munkatársa érkezett a helyszínre, ekkor a rendőrök már elvonultak az első helyszínelésről. Elmondása szerint a ház körül ez időben mintegy harmincan tartózkodtak, valószínűleg többségükben rokonok. Gyilkosságról nem tettek említést neki sem. Ám miközben munkáját végezte, kiabálni kezdtek, hogy menjen oda, mert töltényhüvelyeket találtak. Ekkor készültek a fotók. Ezt már mi tesszük hozzá, de elképzelhető, hogy valaki összeszedte, majd újra kihelyezte a hüvelyeket.
Csaba a harmadik találkozásunk alkalmával azt mondta, hogy valaki eltüntethette a bűnjeleket, de egy „kamerás emberre” gyanakszik, aki a rendőrökkel együtt érkezett (mint megtudtuk, ő egy rendőrségi technikus volt). Csaba így fogalmazott: „valaki úgy szórta ide vissza a hüvelyeket, hogy én úgy nem tudtam volna”. Pedig senki sem állította, hogy ő volt. De ha tényleg így történt, vajon ki és miért szedte össze, majd szórta szét a bizonyítékokat? A tettes akart ezzel időt nyerni? De akkor hogyan kerültek vissza reggelre a hüvelyek? A rokonok közül volt valaki, aki megijedt, s hirtelen így akarta elkerülni azt, hogy a családot bűncselekményekkel hozzák összefüggésbe?
A rendőrökben csak reggel nyolc órára, a hüvelyek előkerülését követően tudatosodott, hogy lövések dördülhettek. Úgy tudjuk, ezt követően több tiszt a kapitányságon zajló reggeli értekezletet félbeszakítva sietett a helyszínre. Két órán belül megérkezett Budapestről Mohácsi Viktória is, s határozottan intézkedni kezdett, addigra láthatóan kész cselekvési terve volt. A rendőrök szerint a család egészen addig „nem tudott semmit”, míg a helyszínre nem érkezett Mohácsi, aki félrehúzódott húsz percre Csorbáékkal. A hozzátartozók utána már nyilatkoztak a feltételezéseikről mindenkinek.
Magányos gyilkos?
Azt, hogy a sajtóban elterjesztett híreszteléssel szemben szó sem volt ötfős alakulatról, megerősíti egy magas beosztásban szolgáló nyomozótól származó információnk is. Mint elárulta, a gyilkosság napján a második helyszíneléskor lábnyomra lettek figyelmesek, amely az erdőn keresztül egy gyalog körülbelül huszonöt percre lévő földúthoz vezetett, ahol az elkövető minden bizonnyal az autóját hagyta. Informátorunk szerint ez alapján erős a gyanú, hogy a tettes egyedül követte el a bűncselekményt. Autójától gyalogosan közelítette meg a helyszínt; várt, míg kialszanak a fények, majd felgyújtotta a házat, és kisfiával együtt lelőtte Csorba Róbertet. Aztán ugyanolyan egyenletes tempóban, ahogy érkezett, visszalépdelt a kocsijához és elhajtott. Mindez hidegvérű, alapos helyismerettel rendelkező tettesre vall. Forrásunk hangsúlyozta: nincs tudomása arról, hogy az áldozat olyan súlyú bűncselekménybe keveredett volna, amely miatt ilyen brutálisan akarhatott leszámolni vele valaki, viszont hamis az a médiában többször megjelent hír is, hogy semmilyen rendőrségi ügye nem volt.
Csorba Csaba azt állítja: azért nem gondolt először támadásra, mert a fiának nem volt haragosa. A törvénnyel nem került összeütközésbe, nem járt kocsmába sem, még csak nem is szemtelenkedett senkivel.
– Olyan jó szíve volt, hogy mikor csereberélte a kocsikat, ha valakinek ötezerrel kevesebb forintja volt, akkor is odaadta neki. Senkivel nem volt konfliktusa – mondja az apa.
– Használt autókkal kereskedett?
– Hát, egy-két esetben. Amúgy a mi családunk békés, így ismer minket mindenki. A két kezünk munkája után éltünk mindig.
Azonban egy másik beszélgetésünk alkalmával, mikor rákérdeztünk, Csaba beismerte, hogy részt vett a fia kisebb pofozkodásokban. A faluban többen elmondták, hogy a két domináns helyi cigány család, a Gáspár és Csorba família közt előfordultak összetűzések. Néhány héttel a leszámolás előtt nagy rendőri erőket kellett kivezényelni, hogy szétválasszák a két népes társaságot. Rendőrségi forrásunk szerint figyelmeztető lövést is le kellett adni. Ennek az akciónak nem találtuk nyomát a rendőrségi közleményekben. (Ugyanakkor a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője, Belicza Andrea elmondása szerint csoportosan elkövetett garázdaság bűntette miatt eljárás folyt, de az ügyet a Dabasi Városi Ügyészségre továbbították, ahonnan azóta bírósági szakba jutott. Mint a Pest Megyei Bíróságtól megtudtuk, már tárgyalás is volt a tatárszentgyörgyi Kinizsi utcában szeptember 12-én elkövetett garázdasági ügyben, amelyben két Cs. Róbert és egy Cs. János nevű férfi ült a vádlottak padján.)
Róbert csakugyan nem járt a cigány kocsmába, korábbi törzshelyére, ugyanis kitiltották, miután – szemtanúk elmondása szerint – negyedmagával megtámadta a tulajdonost, s betörte a vendéglő ablakát. Mikor legutóbb beszéltünk Csorba Csabával, így szólt: – Meg vagyok győződve róla, hogy a Magyar Gárdának ehhez semmi köze nincs. Nekem mindegy, ki az elkövető, cigány vagy nem cigány, csak legyen meg. Meg is lesz nemsokára, azt mondták a nyomozók.
– Mit mondtak pontosan?
– Hogy rövidesen ki fog derülni az igazság, csak én annak nem fogok örülni. De hogy ezt hogyan értsem, nem tudom.
(Jövő szombati számunkban részletesen beszámolunk a Tatárszentgyörgyön virágzó illegális üzletágakról, amelyek akár összefüggésbe hozhatók a kettős gyilkossággal is.)
Folytatjuk
Forrásainkról: Többhetes adatgyűjtő munkánk során számos emberrel beszélgettünk, akiknek kilétét saját kérésükre, illetve személyes biztonságuk érdekében nem tárhatjuk fel. A névtelen megszólalók által elmondottakat igyekeztünk más forrásokból is megerősíteni és dokumentálni.
