A realitások a megegyezést kívánták, annak ellenére, hogy az is komoly áldozatokkal járt. Ahogy az ügynök beszervezését sokszor a félelem tette lehetővé, az együttműködési készség hátterében többnyire a másik féltése, az egyház megóvásának reménye állt. Az üldözöttek tudták, együttműködőként is üldözöttek maradnak. Valójában nem az üldözőkkel működtek együtt, hanem a hívő néppel, áldozatukkal enyhítve a rájuk nehezedő nyomást, vagy csak egyszerűen azért küszködve, hogy nyitva maradhassanak a templomok. Kétségtelen ez a gyakran önmegtagadásba hajló gerincesség egy ideig általános volt az egyházi vezetők körében, de a kényszerű együttműködés rugalmassága sokaknál önfeladó, a világi hatalmat kiszolgáló hajbókolásba váltott. Az állam nagylelkű kegyének és a maguk érdemének tudva be az egyházak fennmaradását, a hit továbbélését. Ez is az üldözés, igaz kifinomult formája volt, de a lehangoló tényen az sem változtat, hogy néhányan az üldözöttek közül csatlakoztak az üldözőkhöz. Szembe kell nézni, el kell számolni ezekkel a múltbéli történésekkel is, mert ennek hiányában az egyházak csak részben teljesíthetik küldetésüket.
(Magyar Nemzet, 2010. május 15.)
peking
Támadás érte Odesszát, Zelenszkij máris alkudozik a hadikölcsön visszafizetéséről
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!