Célpontban

Kisberk Szabolcs a Szegedi Tudományegyetem budapesti médiaintézetében szerezte diplomáját. Pályafutását egy kerületi televíziónál kezdte, majd 2004-ben a Magyar Nemzetben jelentek meg cikkei. 2005-ben került a Hír Televízióhoz, ahol kezdetben televíziós újságíró volt, 2006 óta pedig a Célpont, illetve a Riasztás oknyomozó riportereként dolgozik. A 2006-os őszi események idején a „tűzvonalból” tudósította a nézőket. Újságírói munkásságáért 2007 márciusában Lant és Toll díjjal tüntette ki a Magyar Újságírók Közössége. Tényfeltáró riportjai közül sokat emlegetik a Kabai Károly rendőrkézre juttatásáról, valamint a szcientológiai egyház leleplezéséről szóló anyagokat. Az ő nevéhez kötődik a nagy port kavart Főtávos anyag is.

– Kezdettől fogva oknyomozó riporter szeretett volna lenni?
– Nem. Világéletemben állatorvos akartam lenni, csak másodszori nekifutásra sem vettek fel az egyetemre. Egyébként megszállott madarász vagyok, jelenleg is 150 madaram van. Sokat természetfotóztam, emiatt döntöttem úgy, hogy média szakra megyek, mert akkor legalább fényképezhetek. Az egyetem alatt rádöbbentem, hogy a fotózás nem érdekel, ellenben a tévézés izgatni kezdett. Egy helyi kábeltelevízióhoz kerültem, ahol úgyszólván minden területen kipróbálhattam magam: riportokat készítettem, adást szerkesztettem, vágtam és műsort vezettem. Egy évig írtam a Magyar Nemzetnek, majd a Hír Televízió riportere lettem. A Magyar Nemzetnél is tényfeltáró cikkeket publikáltam. Az izgalmas belpolitikai és gazdasági ügyeket kedvelem.

–Milyen a jó oknyomozó riporter?
– Az oknyomozás egészen új műfaj volt a számomra. Bele kellett tanulnunk – ezt kell mondanom a „célpontos” kollégáim nevében is. Hosszú folyamat ez, amely során sok tapasztalatot kell szereznie az embernek. Visszanézve a legelső munkáimat pontosan látom a hibákat, illetve hogy mit csinálnék most másképp. Ahhoz, hogy valaki jó oknyomozó legyen, nagyon jó emberismerőnek kell lennie. Én mára már odáig jutottam, hogy az emberek gesztusaiból, mimikájából látom, mikor hazudnak és mikor mondanak igazat. Elszántság és kitartás is kell a mi munkánkhoz. Állandóan kutatni kell az információk után, és nem szabad meghátrálni az első akadályok előtt. Mert akadályt, azt igen sokat gördítenek elénk! Végül pedig sokrétű kapcsolati rendszert kell kiépíteni.

– Az informátorokra gondol? Rajtuk keresztül talált rá izgalmas témáira?
– Igen. Rengetegen keresnek meg bennünket, „célpontos” riportereket. Hol bedobják az anyagot a postaládánkba, hol névtelenül leadják a Hír Televízió portáján. Egész szobányira való irat gyűlt már össze nálam, a felét még fel sem dolgoztam.

– Hogyan áll neki egy ügynek?
– Az ideális eset az, ha van egy kontaktszemély, aki elmond mindent az ügyről: a hátteréről is beszél, a szereplőiről is. Ha még bizonyítéka is van, akkor az alapján már el tudok indulni. Az már nehezebb, ha csak bedobnak egy anyagot, és azt várják, hogy találjam ki, hogy kihez köthető, mit kell benne keresnem. A múltkor például beérkezett hozzám egy ezerötszáz oldalas dosszié, amiben napokig kutattam, mire találtam valami használhatót. Néha segítő SMS-t vagy telefonhívást kapok, így tudatják velem, hogy mire érdemes figyelnem.

– Mintha egy krimiben lennénk! Hogyan éri el, hogy megnyíljanak önnek az emberek?
– A lelkükre kell hatni! Persze annak, hogy az informátor megszólaljon, alapvető feltétele, hogy ő maga akarja elmondani nekünk az esetet. Ha valaki elzárkózik, akkor hiába minden, nem lehet megszólaltatni. Olyan eset is van, hogy az illető nem vállalja a nyilvános szereplést, de „kamerán kívül” készségesen segít abban, hogy merre induljunk el.

– Melyik volt a legelső ügye, ami nagy botrányt váltott ki? És melyik a legemlékezetesebb?
– Az első leleplező riportom az volt, amikor a Célpont történetében először használtunk rejtett kamerát. A 2006-os választások idején lementem Miskolcra és fiatal baloldalinak adtam ki magam, aki a FIB aktivistája akar lenni. Elhitték és kikotyogtak számtalan belső információt, amit rögzítettem. Az anyag miatt a miskolci elnöknek le kellett mondania. A legemlékezetesebb pedig a „Kabai-ügy” volt, amikor az OPNI zárt osztályán megtaláltuk Kabai Károly körözött bűnözőt, amint egy bőrfotelben a Mónika-showt nézte.

– Meddig mehet el egy oknyomozó riporter? Van olyan etikai korlát, amit nem szabad átlépnie?
– Az egyik riportom kapcsán többen megvádoltak, hogy nem jártam el jogszerűen, amikor a népszavazáskor Tóth Viktornak, Veres János kampányfőnökének adtam ki magam, és az ő nevében telefonáltam roma vezetőknek, hogy kiderítsem, korábban megvásárolták-e a szavazataikat. A történet egy fülessel indult, információt kaptam arról, hogy a Nyírségben megveszik a romák voksait. Utánajártam, és bebizonyítottam, hogy az információ hiteles volt. Trükkök nélkül ez sosem sikerült volna. A BBC-nél például bevett formula, hogy az újságíró másnak adja ki magát. Amíg nem sért törvényt, bátran megteheti. Nálunk, Magyarországon még nincsen igazi hagyománya az oknyomozásnak.

– A dokumentumfilm műfaja közel áll az oknyomozó riporthoz, hiszen mindkettőnek feladata, hogy feltárja a valóságot. Nem gondolkodott még azon, hogy dokumentumfilmet készítsen?
– 2006-ban forgattam egy anyagot az MTV ostromáról, ami bekerült a Kamera Hungária oknyomozó műsorkategóriájának döntőjébe, de az nem nevezhető filmnek, hiszen egy „célpontos” riportból nőtte ki magát. 2009-ben azonban készítettem egy 50 perces dokumentumfilmet a romagyilkosságokról, Halálbrigád címmel. Mind a kilenc támadás helyszínét felkerestem, nyolc esetben sikerült is anyagot készítenem, csak Kislétán kergettek meg vasvillával. A Hír Televízióban többször is vetítették a filmet. Reményeim szerint legközelebb a Magyar Filmszemlén találkozhat vele a közönség. Azt is tervezem, hogy írok egy könyvet, mert sok olyan információm van, ami közérdeklődésre tarthat számot!

– Az elmúlt hetekben számos atrocitás érte, belőttek az ablakán, fenyegető e-mailt kapott... Egyik nemrég vetített riportjában azt kérdezte a diósdi bérgyilkostól, hogy nem fél-e? Most én kérdezem, hogy visszavetik-e az ön ellen irányuló, negatív jelzések abban, hogy újabb bűnügyek után nyomozzon?
– Bízom benne, hogy a fenyegetéseknek nem lesz folytatásuk, hiszen demokráciában az újságírónak joga és kötelessége feltárni a valóságot. Szeretem a munkámat. Sosem tudnék íróasztal mögött ülve, kihívások nélkül élni.