A bozontos szemöldökű gall kopó

Griffonnak kétféle kutyatípust neveznek: egyrészt drótszőrű, belga ölebfajtákat, másrészt ugyancsak drótszőrű vadászebeket. Természetesen ezúttal az utóbbiakról lesz szó, amelyek ismét két csoportra oszthatók: az egyikbe kopó jellegű szimatkutyák tartoznak, a másikba pedig a drótszőrű vizslák.

A gallok vadászebeiről már Xenophón is említést tesz Canis Segusius néven. E kutyák egyenes ági leszármazottai a mai griffonok, amelyeknek számos különböző méretű, színű és testalkatú fajtájával találkozhatunk Franciaország tájain. Kopó, illetve véreb típusú, nagy fülű nyomkövető kutyák ezek. Méretüktől függően nyúlra vagy nagyvadra (akár farkasra is) vadásztak velük, általában falkában. Valamennyiük közös sajátossága a durva, többé-kevésbé hosszú, borzas szőrzet, bozontos szemöldökkel. A legtermetesebb a közel 70 centiméter magasra is megnövő nagy vendée-i griffon, amelynek tenyésztése a XVI. század elejéig nyúlik vissza. Kisebb változatát, a vendée-i briquet griffont az első világháború előtt tenyésztették ki, s a második világháború végére kis híján kihalt. Az angol vidrakopóra emlékeztető, szürke-sárga nivernais-i griffon a francia forradalom utáni nemesség kedvelt vadászebe volt; e fajtának a nagy gascogne-i kék kopóval való keresztezésével alakult ki a gascogne-i kék griffon, míg a bretagne-i sárga griffon ránézésre a drótszőrű magyar vizslára hasonlít.
A vendée-i basset griffon a nagy testvér „fűrészelt csövű” változata: kurta lábaival, nagy füleivel, borzas, foltos szőrével olyan, mint egy játék kutya, így aztán hazájában manapság társállatként népszerű. Ennek is van azonban kicsinyített, tehát még inkább játékkutya-szerű változata.
Az 1800-as évek végén Eduard Karel Korthalsnak jutott eszébe, hogy e borzas szőrű, francia kopófélékből kiindulva olyan griffont hozzon létre, amely vizslamunkára is alkalmas. Így született meg a korthals-griffon (képünkön). Az egykori gall vadászebek közvetlen leszármazottjaként tartják számon a drótszőrű olasz vizslát, a spinone italianót is, amelynek legnépszerűbb színe a fehér, illetve a fehér alapon narancsszín foltos. Ez a színezet ugyanis egyedülálló a drótszőrű vizslák körében, míg a gesztenyebarna foltos spinonékat gyakran összetévesztik a német vizslával, amelynek ereiben szintén csörgedezik griffonvér. Ugyancsak erősen hasonlít a drótszőrű német vizslára a cseh vizsla (cesky fousek) is, ami nem meglepő, hiszen a XIX. században kis híján kihalt fajta „feltámasztásához” német vizslákat is bevontak a tenyésztésbe. Végeredményben visszavezethető a griffonra (és a külföldi szakirodalomban gyakorta e néven is szerepel) a bozontos szemöldökű vizslák mindegyike, így a vadonatúj fajtának számító szlovák, valamint a drótszőrű magyar vizsla is.