Ebben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének és a nemzeti ügyek kormányának teljesen igaza van. És még helyesebb, hogy nem az apróvadakra koncentrálnak, hanem a legnagyobbakra, a legnemesebbekre, a legkiválóbbakra. Ez hasznos, hiszen a jobboldali magyar embereknek jogos (és általam mindig méltányolt) sérelmeik vannak, tiszteletük tárgyait az ideológiailag a konzervatív rezsimekben is domináns baloldali elitek gúnnyal illették. Sokak számára az ilyen, a Szabó Ervin-„afférhoz” hasonló ügyek egyszerűen azt jelentik, hogy végre valaki visszaadja a kölcsönt. A kormányzó férfiak számára ez közönségük tömörítését, egységesítését szolgálja: folytatja és kiélezi a „Kulturkampf”-ot, amelyet ezúttal a földön heverő, ájult bajvívóval kell folytatni. Viszont az „ellenségkép” megkonstruálása közben veszendőbe megy a művelődéstörténet, és körvonalaikat vesztik az eszmék, amelyekről állítólag szó lenne.
A teljes cikket itt olvashatja.
(Népszabadság, 2010. szeptember 24.)

Iskolai rémálom Szegeden: boxerrel ütötték a nyolcadikos fiút