Fénylő műemlékek szegélyezik a sétányt

Immár nyolc földgázüzemű kandeláber világít a Fővárosi Állat- és Növénykertben – olvasható a közleményben. Az október 11-én átadott hét műemlék jellegű lámpa megjelenésében az 1931-ben gyártott gázlámpák hű mása, belsejükben azonban a legmodernebb technológiát rejtik.

Budapesten először 1856. december 23-án gyulladtak fel a légszeszlámpák, az év végére 838 utcai gázlámpa égett a városban. A gyors ütemű fejlődésnek köszönhetően 1885-re a gázlángok száma meghaladta a százezret, míg 1902-re a háromszázezret. A közvilágítás működéséhez nemcsak a vezetékek és a lámpák karbantartására volt szükség, hanem mindennap meg kellett gyújtani, majd el is kellett oltani a lámpákat. Ezt a lámpagyújtogatók végezték, akik ugyanolyan jellegzetes alakjai voltak a korabeli utcaképnek, mint az újságárus rikkancsok vagy a különböző árusok.

Bár hosszú ideig a gázvilágítás volt a közvilágítás fő módja, sosem vált kizárólagossá, legnagyobb vetélytársa a villamos világítás volt. Az elektromos világítás elterjedését 1881-ig korlátozta az Általános Osztrák Légszesztársulat világítási monopóliuma, de később már párhuzamosan működött a két technológia, és nemcsak az alternatív, hanem az együttes használat is elterjedt. A századfordulón népszerűek voltak az olyan kétkarú lámpák, amelyeken egy keresztrúdra felül két gázlámpát, alul két villanylámpát szereltek.

A történelem viharai azonban a gázüzemű lámpákat sem kímélték, így napjainkra alig néhány képviselő maradt ezekből az egykor oly jellegzetes, városképet meghatározó tárgyakból. A most átadott hét gázlámpával a Fővárosi Állat- és Növénykert területén nyolc, míg Budapest-szerte száztizenhat gázlámpa szórja esténként a fényét.

A műemléki megjelenésű gázlámpákat az állatkert főkapujától a pálmaház felé vezető sétányon állították fel. Ezen az útvonalon van ugyanis a leginkább szükség az éjszakai világításra. Az állatkert ugyan éjszaka rendszerint zárva tart, de például a nyáresti koncerteken és számos más különleges esti rendezvényen a kertet behálózó sétányok közül éppen ezt a szakaszt használja leggyakrabban a látogató közönség. A sétaútnak a tó partján futó festői szakaszát Nadler-sétánynak is nevezik, mivel mai formáját az 1930-as évek elején, Nadler Herbert igazgatóságának az idején nyerte el. A tóparti sétány tehát éppen azokban az években készült el, amikor a most felállított műemléki kandeláberek eredetijét is gyártották.