A szeretet új rendje

A francia Annales-iskola egyik legfontosabb történettudományi kategóriája a long dureé, a hoszszú időtartam, amely azt jelenti, hogy a történelemben a valóságos változások lassúak, illetve szervülésük fokozatos még akkor is, ha látszólag radikálisan más lett a világ. Ez egyértelműen arra utal, hogy az egész emberi személyiség csak lassan módosul azzal együtt, hogy egy-egy szegmensében viharos változások történtek (érzelmek, tudás, akarat). Az interperszonális kapcsolatok folyamatos karbantartási szükségletei és „hatásfoka” még inkább arra figyelmeztet mindig, hogy nagy átalakulásokhoz vagy átadásokhoz/hagyományozáshoz sok idő szükséges.A modern világ materialista haszonelvűsége – nem tudni, miért – még mindig szilárdan hisz abban, hogy a „dolgok” (a körülmények és a struktúrák), illetve a „kemény tényszerűségek” (tudás, információ) „visszatükröződése” az emberi tudatban egyértelmű és gyors alkalmazkodásokra, „fejlődésre”, változásra vezet, vagyis a világ szándék szerint gyorsan alakítható, lehetséges tehát társadalommérnökség, csak elég okosnak kell hozzá lenni. Az 1989-90-es évek felszabadulási eufóriájában ezt még sokan olyanok is így gondolták, akik egyébként világnézeti és/vagy tapasztalati okokból józan realizmussal nézték a világot, különösen az „embert” és az „emberiséget”. E két fogalmat, amelynek megváltása jegyében az előző felvilágosuló két évszázadot tengernyi kiontott vér kísérte.Sokaknak úgy tűnt tehát, hogy a magyar társadalom egy elnyomó – már egyébként is felpuhult – hatalmi struktúra felszámolása után hamarosan felveszi egy „normális” nyugati társadalom képét, a felmerülő bajokat pedig megoldja majd a közös örömből fakadó felszabadult energiák bevetése, hiszen – keveseket leszámítva – mindenki egyetérteni látszott a legfontosabb célokban. Nem így történt, s ezért a csalódás óriási lett általában. Kevesek kivételével – akik azonnal „nyugati szintre és helyzetbe” kerültek – a nagy többség irtózatosan megterhelő feladatot kapott: mindenféle hit nélkül radikálisan meg kellett változtatnia magát, ha az új helyzetben helyt akart állni.A tíz-tizenöt százaléknyi előnyös helyzetű csoporton kívül azonban gyors alkalmazkodást csak olyan körök tudtak végrehajtani, amelyek a reálszocializmus idején elkezdték már a legalitást/törvényességet a maguk számára nem létezőnek tekinteni. Meglepően széles körök ezek. Nagyon jellemző erre annak a zalkodi állampolgárnak az esete, aki megtagadta telkén a falu számára létfontosságú gát építését, s a rendőr törvényre hivatkozó szavaira csak annyit válaszolt: Miféle törvényesség van itt? Az említett atyafi csak azt a széles körben elterjedt meggyőződést mondta ki, amely ennek a társadalomnak az újraintegrálását szinte megoldhatatlan feladattá teszi.A mai magyar társadalom mindenre kiható legnagyobb baja a szellemi-lelki (értékelvi-identitásbeli) dezintegráltság, amely nemcsak a sokféle szükséges közösségi összefogásokat nehezíti, hanem óriási költségeket, deficiteket okoz az élet minden területén. S ez annál súlyosabb, minél kevésbé vannak a múltból örökölt „önjáró” struktúrái (családi közösségek, gazdaságok, haszonelvűleg szervezett minőségi (termelő) szervezetek, teljesítőképes intézmények, egyesületek, társaságok a sporttól kezdve a tudományig stb.). A kollektivizmus jelszavainak jegyében velejéig hazug reálszocialista rendszer a kriminalitásig individualizált világot teremtett azzal, hogy a hatalom zavartalan birtoklása céljából kegyként – a korábbi rákosista nyílt kollektivista kényszer helyett – megadta, sőt tulajdonképpen kényszerítette is a magánélet (apolitikus) szabadságát. Az volt tehát a legjobb, ha egy állampolgár minél önzőbb, minél inkább magának élő lett, s nem foglalkozott a saját kis ügyein, főleg anyagi gyarapodásán kívül semmivel. Bolondnak vagy hivatalos személynek minősültek azok, akik elvi (elvont) vagy erkölcsi és közösségi kérdésekkel foglalkoztak. Olyan társadalmi helyzet keletkezett ezzel nálunk is – mint a többi kommunista országban -, hogy minden elő volt készítve, „modernizálva” ahhoz, hogy egy „aki bírja, marja” típusú „vállalkozói” világ jusson hatalomra. S amikor a fegyverkezési versenyt nem bíró, velejéig korrupt és hazug kommunizmus hirtelen összeomlott, akkor nem az „igazság” és erkölcs rendjének szabadsága született meg igazából, hanem a korlátlan önzés szabadsága, az, amely „kicsiben”, a felszín alatt már dúlt a kádári „puha diktatúrában” is. A túlpörgetett nyugati jóléti társadalmak finanszírozatlansága, illetve a kommunista veszély múltával feleslegessége, a hatékonysági önzés nyugati felszabadítása tragikusan egybeesett a kommunista gazdasági és erkölcsi (szellemi) csődtömeg felszámolásának egyetlen útjaként meghirdetett posztkommunista vállalkozói mítosz és jelszó kritikátlan uralomra jutásával.Félreértés ne essék: az egyéni öntevékenység, a piac, a magántulajdon (szabályozott) szabadsága stb. nélkül nincs „normális” társadalom, de az már szerfölött kérdéses, ha ezen jogokat, „szabadságokat” abszolutizálják. A saját közvetlen érzékeire, érdekeire, akaratára redukált szabad ember ugyanis biztosan a káoszhoz, az erőszak uralmához vezet, és általa a bűn, a bűnözés társadalma jön-jött létre. Jól látható mindez bármelyik posztkommunista országban, de különösen a volt szovjet területeken.Vagyis az olyan sokszor „megénekelt” és hirdetett tiszta „szabadság” vagy szabadpiaci demokrácia – közösségi, etikai szabályozás és rend nélkül – ugyanúgy fosztó fogalmakká lesznek/lettek, mint egykor a szocialista meg a népi jelzők voltak az elsöprő többség számára. Ezért él a mai magyar társadalom igen nagy része reménytelenül vagy közönyösen, ezért konganak üresen sokszor egy etikus polgári világ jelszavai is, ezért halászhatnak a zavarosban, harsánykodhatnak olyan emberek és (érdek)csoportok, akik és amelyek a jelen eme lelki-szellemi nyomorúságáért óriási felelősséget viselnek.A mai magyar társadalom rendkívül toleráns, de ez a tolerancia nagyrészt az üres közöny és az önző relativizmus türelme, valamint a szervezetlen és tehetetlenül kiszolgáltatott tömeg tűrése, amelyekből nem születhet meg a közösség nagy teljesítményű és nemzetközileg is versenyképes új rendje. Nem, mert ahhoz áldozatkészség kellene – ama nagypénteki példa szerint -, amely csak szeretetből, pozitív adni tudásból fakadhat. A magyar társadalomnak egyetemesen húsvétra van – lenne – szüksége, amely által szűnne, tűnne a sokak számára bénító reménytelenség.