Valódi összefogást

A kár, amelyről szólni kívánok, látszólag sokkal kisebb, mint az árvíz által okozott, de hatása éppoly elhúzódó és kiszámíthatatlan, ezért nem hagyható figyelmen kívül. Ráadásul ez a pusztítás az emberi fejekben zajlik, ami ugyan kevésbé látványos, mint egy ablakáig vízben álló családi ház összeroskadása, de egy képzeletbeli katasztrófaskálán ugyanolyan erősségű, és sokáig elhúzódó védekezést kíván.A jelenségről, amely nem általános, de előfordulása országosnak mondható, húsvéti locsolkodás közben szereztem tudomást. Ünnep volt, általában jó hangulat mindenütt. De képtelenség lett volna olyan családhoz, baráthoz, ismerőshöz betérni, akiket nem érintett meg az ellenséggé vált Tisza gátjain hősiesen küzdő, közel harmincezer ember helytállása. A legtöbb beszélgetésben felmerült aznap azoknak a sorsa, akik lélekben egyszerre készültek a kitelepítésre, egész eddigi életük fáradozásainak értelmetlenné válására és a feltámadás, a legyőzött halál ünnepére. Kőkemény, szilárd hitet igényel az, hogy valaki a pusztulás közvetlen környezetében még reménykedni tudjon. Ezen gondolkodtak két szelet sonka között az emberek, már akik gondolkodhattak. Viszont az általam hallott és aztán az ország más tájain járt barátaim által megismert beszélgetések vettek ezen a ponton egy olyan fordulatot, ami először kétségbe ejtett, majd írásra késztetett.Közismert, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a Tiszánál töltötte a húsvétot. Elmondása szerint járta a gátakat, igyekezett eloszlatni a rémhíreket, ha szükség volt rá, segített a fontos döntések meghozatalában. Én azt gondoltam, ez mindenki számára azt a jelentést hordozza, hogy a kormány valóban a helyén van, s hol lenne a helye katasztrófa idején, ha nem a helyszínen. Ezzel szemben az elviselhetőnél több helyen ütköztem olyan véleménybe, hogy „ezek”, mármint a kormány, már „ezt is”, vagyis az árvíz által természetszerűleg kiváltott óriási közfigyelmet is saját politikai céljaikra akarják felhasználni. Orbán Viktor tehát „nem a határozott kormányzást jelentette meg a gáton, csak úgy tett, valójában nem érzett együtt a sanyarú sorsra jutott kisemberekkel, hanem gyakorlónadrágban, megmerült gumicsizmában is a gazdagok még gazdagabbá tételén elmélkedett, hiába jelentette ki a legnagyobb határozottsággal, hogy a védekezésre mindenütt lesz elég pénz, ez csak ócska piárfogás, árvízi propaganda”.A sort hosszan lehetne még folytatni. De az ismerősen csengő frázisokból ennyi is elég, hogy kirajzolódjon a jelenség háttere, és megvilágosodjon előttünk, miért lett az egyébként jóravaló húsvéti gondolatokból mocsarasabb posvány, mint amilyen jelenleg egy csurgások, fakadóvizek és buzgárok által feláztatott gazdasági udvar, mondjuk Tószegen.Nem kell másra gondolnunk, csak arra, honnan is ismerősek ezek a gondolatok a látszatkormányzásról, a szociális érzéketlenségről, arról, hogy „ez a kormány még egy járványt, egy katasztrófát sem képes szakszerűen levezetni”. Az az ellenzék, amelynek hagymázas agyszüleményei közé tartoznak az említettek, most álszent képmutatással öszszefogásra szólított fel. Arra, hogy a védekezés és a kárelhárítás közben mindenki tegye félre a meglévő politikai ellentéteket, és egy emberként fogjon össze az ország az árral szemben. Félreértés ne essék, a gondolat maga nemes. Nemrégiben én is azt írtam, hogy a pártos locsogást elnyomja a félrevert harangok zúgása. A képmutatás abban rejlik, hogy azok tetetnék félre velünk az ellenségeskedést, akik annak magját már jó előre elvetették.Véleményem szerint sürgősen szorgalmazni kellene egy országos méretű szellemi összefogást, ami sajnos semmivel sem könnyebb feladat, mint megzabolázni fékevesztett Tiszánkat. Szükség lenne hozzá egy olyan ellenzékre, amelyik nemcsak úgy tesz, hanem valóban érdekelt ebben az összefogásban.